Lustává tett a jólétben lubickolás

Az áttörő választási győzelmet a jobboldalhoz közel álló konzervatív napilap, a Le Figaro a következőképpen kommentálta: „Öt év Franciaország megreformálására.” De miért kellene megreformálni egy látszólag jól működő országot? A franciák ugyanis köszönik szépen, egész jól vannak. A munkahét mindössze 35 óra, az alkalmazottakat szinte lehetetlen elbocsátani, a törvények a világon az egyik leghosszabb szabadságot garantálják, korán nyugdíjba lehet menni, miközben a nyugdíjak reálértéke magas. Az egészségügyi hálózat az egyik legfejlettebb a világon, ismeretlen a sorbaállás és a hiány, a háziorvosok 50 000 euró felett keresnek évente, a paciensek pedig többnyire elégedettek. Ez a csalóka idill azonban egyre inkább fenntarthatatlan. A magas adók és a munkaadókat korlátozó törvények miatt magas a munkanélküliség. Az állás nélküliek aránya még az 1997–2000 közötti jelentős, évi 3%-ot meghaladó gazdasági növekedés idején sem csökkent tartósan 9% alá. A vállalatok vonakodnak tömegesen új munkahelyeket teremteni, hisz nagyon nehéz elbocsátani az alkalmazottakat, magas adókat és járulékokat kell utánuk fizetni, ráadásul a munkások állandóan fizetésemelést követelnek. Egyedül tavaly 1461 tüntetés vagy munkabeszüntetés volt a jobb bérekért vagy munkakörülményekért. Párizsban szinte nincs olyan nap, hogy valaki ne tüntetne. A napokban például a repülőtéri légiirányítók sztrájkoltak és a kamionsöfőrök torlaszolták el az utakat, jelentős béremelést követelve. A helyzet a szerteágazó állami szektorban a legrosszabb. Márpedig a közszférában dolgozik a foglalkoztatottak több mint egynegyede. Ehhez járul még, hogy sok francia – a számos korkedvezményt kihasználva – igen korán megy nyugdíjba. Az 55 és 64 év közötti lakosságnak már csak 37%-a dolgozik, ez az arány Nagy-Britanniában több mint 50%, Svájcban 70% felett van. Ráadásul a társadalom – a többi fejlett országhoz hasonlóan – gyorsan öregszik. Jelenleg még átlag 2 dolgozó járulékaiból tartanak el egy nyugdíjast, pár évtized múlva már egy aktív dolgozóra fog jutni egy nyugdíjas. Nyilvánvaló, hogy a korosztályok közötti szolidaritás a gyakorlatban egyre inkább fenntarthatatlan, különösen akkor, ha mindenki korán akar nyugdíjba menni és magas nyugdíjat szeretne. A kitűnő színvonalú egészségügyi rendszer is drága, a kórházakban 30 000 kihasználatlan ágy van, rendkívül magas a gyógyszerfogyasztás. A szociális biztosítási rendszerben az idén és jövőre 3-4 milliárd eurós hiányt várnak, jórészt az óriási egészségügyi büdzsé miatt. A Jean-Pierre Raffarin vezette kormányra nehéz idők várnak. A világgazdaság növekedése lelassult, vele együtt Franciaországé is. Párizsban erre az évre mindössze 1% körüli növekedést jósolnak, és a jövő évre vonatkozó prognózisok sem sokkal kecsegtetőbbek. Az államháztartási hiány jövőre túllépheti a bruttó hazai össztermék 3%-nak megfelelő összeget, azaz az Európai Unióban megállapított felső határt. A kormánynak vissza kellene fognia a közkiadásokat, Raffarin azonban pontosan ellenkező irányba indult el. A terrorizmus elleni háború hatására a francia hadiköltségvetés jelentős emeléséről döntöttek, hogy Franciaország ne maradjon le túlságosan az Egyesült Államok mögött a katonai képességek tekintetében. A jobboldali kormány a hazai fronton is bekeményített. A magyar származású belügyminiszter, Nicolas Sárkozy a rendőrség 146 ezres állományát további 6 500 fővel emelte, és a meglévő 47 000 börtönférőhely mellé (ezek immár „foglaltak”) további 11 000 újat tervez, így reagálva a lakosság romló biztonságérzetére. Ha a francia jobboldal teljesíteni akarja választási ígéreteit (adócsökkentés, munkahelyteremtés), akkor más területeken kell pénzt spórolnia. Azt nem nehéz megjósolni, hogy amennyiben a kormány hozzá mer nyúlni a közalkalmazottak fizetéséhez, vagy jelentősen megnyirbálja a közkiadásokat, akkor a közszféra szakszervezeteinek (orvosok, tanárok, hivatalnokok stb.) dühödt tüntetései és sztrájkjai várhatók. A másik kínálkozó mód a pénzszerzésre a privatizáció. A francia állam még mindig körülbelül 1500 vállalatban birtokol többségi részesedést, köztük olyan jelentős cégekről van szó, mint a nemzeti légitársaság, az Air France, a távközlési óriáscég, a France Telecom, a Gaz de France vagy a hatalmas áramszolgáltató monopólium, az Electricité de France. Csakhogy. A France Telecomot 70 milliárd eurós óriási adósságállománya nem teszi éppen vonzóvá a befektetők számára. Emellett a többi állami vállalat is olyan privilégiumokat biztosít alkalmazottai számára a bérezés, a munkakörülmények és a nyugdíjazás terén, hogy azt épeszű magánvállalat nem vállalhatja fel. A privatizáció így csak az állami cégek dolgozóinak járó többletjogok megnyirbálásával vihető keresztül. A dolgozók mindenesetre a biztos állami állás helyett a bizonytalanabb versenyszférában találnák magukat. Nem csoda, hogy az állami vállalatok alkalmazottai és szakszervezeteik dühödt tüntetésekkel reagáltak a privatizációs tervekre. A Raffarin-kabinet ezért jó ha észben tartja, hogyan járt elődje, Alain Juppé jobboldali kormánya 1995-ben, amikor megpróbálkozott a közszféra átfogó reformjával. Az eredmény a szakszervezetek több százezres sztrájk- és tüntetéssorozata volt, a kormány pedig két év múlva megbukott az előrehozott választásokon.