Jövedelemválság, avagy az adósságválság előélete

Ámde túlzottan eladósodtak-e az amerikaiak? És ha egyáltalán, akkor miért, azaz mihez képest?
Az amerikai szövetségi tartalékbankrendszer (Fed) statisztikáiból az derül ki, hogy az 1980-nal végződő három évtizedben az amerikai lakosok teljes tartozása tízévente átlagosan rendre 106,6 százalékkal nőtt reálértékben az előző évtizedhez képest. Az ütem 86,5 százalékra lassult az olajárrobbanással, száguldó inflációval, a hidegháború utolsó fegyverkezési erőfeszítéseivel terhelt 1980-as évtizedben, ám az utóbbi két évtizedben - amikor nagyrészt megbízható gazdasági növekedés, a ma sokat kárhoztatott, parttalan tőkepiaci liberalizáció, szédelgő reklám és az internet terjedése ösztönözte a korlátlan eladósodást - furcsamód mégsem gyorsult, hanem tovább lassult az ütem: tízévente átlagosan 77,4 százalékra.

Eszerint aligha az eladósodás, inkább valami más lehetett túlzott, pontosabban túlzottan kevés.

Az 1929-33-as nagy válság után az amerikai kormány és az amerikai magángazdaság megfogadta a brit közgazdász, Keynes tanácsát: adjatok pénzt az embereknek, hadd vásároljanak!

A második világháborús fellendülés által is támogatott ütem később nem volt tartható, de az amerikai kereskedelmi minisztérium statisztikái szerint az 1950-es, 60-as és 70-es évtizedben az összes személyi jövedelem tízévente átlagosan 62,3 százalékkal haladta meg az előző tízévit reálértékben. Az inflációs, recessziós 80-as években az ütem 46,2 százalékra, majd a legutóbbi két, nagyrészt föllendülést hozó évtizedben átlagosan 37,4 százalékra lassult. Kiszűrve az amerikai lakosság gyors növekedését, az egy főre jutó elkölthető jövedelem tízéves összegei gyengébb ütemeket produkáltak, de 1950 és 1980 között - tartós gyorsulás közben - tízévente átlagosan 33,8 százalékkal, az 1980-as évtizedben is még 24 százalékkal, az elmúlt két évtizedben azonban már csak átlagosan 20,6 százalékkal növekedtek, rendre az előző évtizedhez képest.

A jövedelem nem csak munkabér. Azonban az amerikaiak pénzügyi - betétből és befektetésből származó - jövedelmének aránya az összes jövedelmen belül gyakorlatilag nem változott: átlagosan 19,9 százalékos volt 1950 és 1980 között, az utóbbi két évtizedben pedig 19,1 százalékos. A pénzügyi liberalizáció, a "részvényes társadalom" tehát nem juttatta igazán többlethez a lakosságot.
Vagyis nem annyira az adósság lett sok, inkább a jövedelmi fedezet kevés: az 1950-es, 60-as és 70-es évtizedben a lakosság átlagos évi jövedelme a teljes év végi adósságának átlagosan az 1,35-szöröse volt, ám az utóbbi két évtizedben már csak a 0,78-ad része.
Így lett a kevesebből több: az 1980-at megelőző három évtizedben az adósság átlagosan 1,7-szer nőtt gyorsabban, mint a jövedelem, az utóbbi két évtizedben azonban már több mint 2-szer nőtt gyorsabban - pontosabban a jövedelem lassabban.

Ezért a vagyongyarapodás is mind kevésbé nyújthatott fedezetet az adósságra. Az amerikai lakosság nem pénzügyi vagyona 1950 és 1980 között tízévente átlagosan 73,6 százalékkal nőtt reálértékben rendre az előző évtizedhez képest, majd az ütem az elmúlt két évtizedben tízévente átlagosan 51,2 százalékra csökkent, azzal együtt is, hogy a 2000-es években gyorsult az 1990-es évekhez képest. A nem pénzügyi vagyon értéke 1950 és 1980 között a teljes tartozásnak átlagosan a 2,37-szerese, az utóbbi két évtizedben azonban csak 1,51-szerese volt.

A hidegháborús győzelem óta a vállalkozás világa mintha elfelejtette volna Keynes bölcs tanácsát, egyetlen jelszava a versenyképesség lett. A fedezet súlyos romlása azonban önmagában receptje a pénzügyi válságnak. Lehetett-e így egyáltalán nyertese a versenyképességi versenynek?

Az Egyesült Államokban a lakossági fogyasztás egy főre számítva 1950 és 1980 között - folyamatos növekedés közben - átlagosan 35 százalékkal, az 1980-as évtizedben 25 százalékkal, majd az elmúlt két évtizedben - folyamatos lassulás közben - már csak átlagosan 24 százalékkal nőtt reálértékben, rendre az előző évtizedhez képest. Vagyis az emberek többet vásároltak, gyorsabban gyarapították vagyonukat, ha jobban nőtt a jövedelmük, és lassabban, ha kevésbé nőtt a jövedelmük. Ez nem túl meglepő, de az már érdekes, hogy ezen az alapvető irányzaton a hitel sem változtatott - csak illúziót keltett az életszínvonal tarthatósága iránt, és válsághoz vezetett.

Ha a lakosság eszerint elvesztette a versenyt, ki nyerte meg? Az amerikai feldolgozóipar semmiképpen: adózott összprofitja 1950 és 1980 között - amikor a személyi jövedelem és a lakossági fogyasztás még gyorsabban nőtt - tízévente átlagosan 32,8 százalékkal emelkedett reálértékben rendre az előző évtizedhez képest, az 1980-as évtizedben 72,3 százalékkal csökkent, majd az elmúlt két évtizedben tovább apadt, habár átlagosan csak 1,4 százalékkal. Hiába javult tehát a versenyképesség, ha emiatt a fogyasztás lassult.

Ennél jobban jártak a nem pénzügyi szolgáltatások, de a nemzetközi tőkepiacon is tevékeny pénzügyi szektort senki sem érhette utol. Ott 1950 és 1980 között tízévente átlagosan 57,5 százalékkal nőtt, az 1980-as évtizedben 61,9 százalékkal csökkent, de az 1990-es évtizedben 293 százalékkal, majd a 2000-es évtizedben is még 139 százalékkal nőtt az adózott profit reálértékben, rendre az előző évtizedhez képest, azzal, hogy 2006-tól csökkenésnek indult, és a hitelválság legrosszabb évében, 2008-ban 78 százalékkal zuhant. Itt sem egyértelmű hát a siker: aki többet nyert korábban, nagyobbat is bukott később.

A New York-i Brooklyn hídon mostanában tüntetők úgy vélik, harcolni kell a bankok ellen kell. De Keynes ma sem ezt tanácsolná.