Tudnunk kell, hogy a kómából van visszaút

Súlyos balesetek, elhatalmasodó betegségek az alapvető életjelenségek többségét megszüntethetik, s a sérült vagy beteg közhasználatú szóval élőhalottá válik. A környezeti ingerekre nem reagál, nyitott szemmel, mozdulatlanul fekszik, hiszen kómába esett. Ez az emberhez méltatlan állapot hetekig, hónapokig, olykor évekig is eltarthat.

Hozzátartozók, akik heteken, hónapokon keresztül látogatják az intenzív osztályon magatehetetlenül fekvőt, remény és kétségbeesés között. Betegek, akiket gépek tartanak életben. És róluk szóló filmek, regények, melyek nem ismerik a fantázia határát. Ami közös mindegyikükben, az egyetlen szó: kóma. A kómáról kisebb-nagyobb riadalommal beszélnek az emberek. Valójában milyen élethelyzetet jelent? Legjobban úgy világíthatjuk meg jelentését, ha összehasonlítjuk az alvással. Az alvás természetes élettani folyamat, a kóma viszont kóros folyamat. Az alvásból bizonyos ingerek hatására felébredünk, közben vérnyomásunk, vérkeringésünk, légzésünk normálisan működik. A kómában lévő beteg a megszokott ingerekre nem reagál. Ezeknek a reflexjelenségeknek a hiánya utalhat a kóma mélységére. A kóma mögött mindig kóros jelenséget kell keresnünk. Legfőbb oka lehet például gyógyszermérgezés, vagy az agyban keletkező vérömleny, szénmonoxid-mérgezés, szívelégtelenség, tüdőembólia, s kómába eshet – inzulin hiányában – a cukorbeteg is. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk: az agyban oxigénhiány lép fel. Sokszor terápiás céllal tartják mesterségesen kómában a beteget. Egyik formája az, amit orvosok, szakemberek jelenlétében alkalmaznak a műtőben. Nagyon szigorú monitorozással, betegellenőrzéssel végzik. A másik megoldást az intenzív osztályokon alkalmazzuk. Vannak olyan betegségek, melyek gyógyításánál nagyon fontos, hogy a páciensek oxigénigényét csökkentsük, úgy, hogy a légző izmok terhelését mérsékeljük. Ezek a betegek ezért általában lélegeztetőgépen vannak. Az tévhit, amikor a látogatók belépve az intenzív osztályra, meglátva a gépekre, csövekre kötött betegeket, azonnal a közelgő halálra gondolnak. Ez a fajta kóma a gyógyulást segíti. Minimális az eshetősége annak, hogy a mesterséges kómából nem tér vissza a beteg. Ilyenkor a kudarcnak más oka is van. Elsősorban maga az eset súlyossága, – mondjuk az agy súlyos oxigénhiányos állapota, amit a baleset vagy a betegség idézett elő.

Amikor megszűnik az ok, amiért az állapotot létrehoztuk, a kómát meg kell szakítani. Kényesebb kérdés, hogy mikor dönthetünk úgy, hogy nem tartjuk tovább gépen a beteget. Bizottságot hívnak össze, a folyamatosan a beteg mellett lévő szakorvosok, ápolók, kisegítők döntenek a további lehetőségekről. De ezekben az esetekben mindig megállapítható az agyhalál. Hozzá kell tenni, ez nagyon nehéz döntés, hiszen mindnyájunkban bujkál a csodavárás, a „hátha”?

Legyen a kóma akár természetes, akár mesterséges, tény, hogy narkózisok után, mélyen altatott személyeknél is előfordul, hogy emlékeznek az altatási fázisban történtekre. Visszamondanak olyan dolgokat, amit éberen nem is érzékelhettek volna, csakis kómás állapotban. De amiről mesélnek, azok gyakran valós tények. Tehát valamit érzékelnek a külvilágból. Ezért műtétek alkalmával úgy beszélünk, mintha a beteg mindent értene, felfogna, lényegében hozzá beszélünk. Soha nem tudhatjuk, mit érzékel. Semmi esetre sem mondunk olyat, ami esetleg negatív hatású lehet, vagy a remény kis szikráját is kiolthatja.