Fontos a személyes példamutatás

Például, ha mindig akkor adjuk a gyereknek az ételt, amikor már leült az asztalhoz, ha nem engedjük meg neki, hogy az étellel játsszon, ha étkezés után megtöröljük a száját, letöröljük az asztalt stb., eszébe se fog jutni, hogy állva egyék vagy hogy játsszon az asztalnál, s hamarosan ragaszkodni fog ahhoz, hogy megtörölje a száját vagy tiszta legyen az asztal.

Kísérletekkel is bizonyították, hogy ha a gyermeket számára érthető indoklással vonják be például a játékok elrakásába, könnyebben alakul ki és megbízhatóbb szokásává válik a rendrakás, mint ha minden indoklás nélkül kötelezik rá. Ha pedig főleg büntetéssel, számonkéréssel akarja a szülő elérni, hogy például köszönjön vagy elrakodjon a gyermek, ez legtöbbször csak dacot, ellenszegülést vált ki belőle. A büntetés helyett magyarázzuk el neki, mi az értelme egy-egy szokásnak, mit miért várunk el tőle. Tehát ne csak azért ne sétáljon föl s alá a kiflivel, mert akkor mi elvesszük tőle, hanem azért sem, mert tudja, milyen nehéz a morzsákat összeszedegetni. Ne csak azért ne ugráljon cipőben az ágyon, mert tudja, úgyis lezavarjuk onnan, hanem mert megértette, hogy bepiszkítja vele az ágyterítőt. Ne csak azért csukja be maga után az ajtót, mert mondják neki, hanem mert „bemegy” az ételszag, vagy mert huzat lesz.

Személyes példamutatásunknak kiemelkedő jelentősége van a szokások kialakulásában. A két-három éves gyermek figyeli a szüleit, igyekszik ugyanúgy viselkedni, ugyanazokat a dolgokat csinálni, mint ők. Készségesen mos kezet apjával, anyjával, büszke arra, hogy már ő is moshat fogat, öntudatosan törli a cipőjét apja mellett a lábtörlőn, ha köhög, ő is a szája elé teszi a kezét, és még számtalan más szokást egyszerűen átvesz tőlük. Ráadásul, amikor a szülei viselkedését figyeli, már kiskorában is megérezhet valamit abból, hogy közösségben él, melynek törvényei, szokásai vannak, s ezek betartása mindenki számára kötelező. Az is veszélyt jelenthet, ha a szülő mereven következetes a szokások betartásában. Amikor például „köszöntél?” vagy „megköszönted?” kérdéssel állítja le az örömében ugráló, az ajándéknak nekieső gyereket, nemcsak az örömét csökkenti, hanem a köszönést, megköszönést is megutáltatja vele. Ha meséjét, kérdését valamilyen szokás számonkérésével szakítja félbe, félő, hogy a meséléstől, a kérdezéstől is elveszi a gyerek kedvét. Ha annak van nagyobb jelentősége a szülő szemében, hogy minden játék a helyén van-e, mint annak, hogy ő mit játszott – még a játék öröméből is elvehet.

Részletek Kálló Éva, Kenéz Márta, dr. Lőrinczy Erzsébet A kisgyermekkor című munkájából