Bond és a lányok: újragondolt szerepek

A fodrozódó kék tengeren, valahol a jamaicai partok közelében James Bond egy csónakban hajókázva halászik. Ügynöki szerepétől visszavonult, és egyelőre nem sejti, hogy a parton volt kollégája várja a CIA-ből (Jeffrey Wright), aki azzal a kéréssel keresi fel, hogy egy utolsó feladat erejéig térjen vissza. Bond eleinte tartózkodik, azonban lassanként kiderül, hogy az ellenséghez vezető szálak saját személyét is érintik. Végül maga kéri, vegyék vissza 007-esnek.

Bond szerepét azonban már betöltötték. Itt hoz érdekes csavart a film, ugyanis az új 007-es szerepébe nőt neveztek ki, aki ráadásul fekete (Lashana Lynch). Sőt, a magabiztos Nomi, az új 007-es alkalmasabbnak tűnik a pozícióra, mint maga Bond, ezt a véleményt pedig főnökük sem rejti véka alá. Végül mindkettőjüket bevetik a feladatra, melynek során Nomi, kezdeti fölényességét levetkőzve, maga ismeri el Bond képességeit, és végül ő kéri, helyezzék vissza 007-nek. 

A film meghatározó szándéka, hogy meg akar szabadulni a Bond-filmek történetét végigkísérő szexizmustól. Az attraktív Bond-lányok általában a megmenteni való áldozat, vagy az őrjítően vonzó, a főhős számára veszélyes femme fatale karakterekre építettek. A 2006-os Casino Royale, Craig debütáló James Bond-alakítása óta látunk igyekezetet arra, hogy árnyaltabb női szerepek íródjanak. Craig mostani záróakkordjában tűnnek fel a nők először Bond egyenrangú partnereiként, sőt a forgatókönyvírók a főhős macsó nőcsábász figuráját is átformálták. James Bond házas ember, aki már nem keres futó románcokat. A boldog házasság a történet bevezetőjében tűnik fel, de csak röviden, ugyanis egy szerencsétlenül félreértelmezett helyzet és egy hajmeresztő motoros-autós üldözés során Bond arra a téves meggyőződésre jut, hogy felesége elárulta őt, ezért elhagyja. A történet később rákapcsolódik erre a szálra, mivel Bond felesége, Made-leine (Léa Seydoux) közvetlenül érintett az ellenség terveiben. Ez Bond feladatkörének is más jelleget ad: kevésbé érezzük már azt, hogy az ügynök a királynő szolgálatában harcol a birodalmat veszélyeztető ellenséges erőkkel vagy – a későbbi filmekre jellemzően – a világ megmentéséért küzd, mintsem a saját családjáért.

A tipikus Bond-figurával kapcsolatos elképzelésünket a Sean Connery főszereplésével készült filmadaptációk alapozták meg. Ian Fleming regényeivel ellentétben, ahol az ügynök egy elég sötét figura, Connery sármos és szimpatikus fickót alakít, aki hatalmas nőcsábász és jó a humora – később Roger Moore és Pierce Brosnan alakításai vitték tovább a figura ilyen értelmezését. Bár a kétezres években már igencsak a marketingstratégiák jutnak főszerephez, ennek ellenére Daniel Craig alakítása nem erre a meghatározó Bond-figurára épít. Craig Bondja sokkal közelebb áll a regénybeli humortalan, hidegvérű gyilkoshoz. Craig annak idején nem volt favorit a Bond-jelöltek között, a válogatásra úgy indult, hogy legjobb esetben bezsebelhet egy rosszfiú-szerepet. Az, hogy a választás rá esett, rengeteg kritikát kapott, hiszen egyértelműnek tűnt, hogy az új Bond nem Brosnan elegáns karakterének nyomdokaiba lép. Craig nem büszkélkedhetett sok filmszereppel sem, ráadásul szőke, ellentétben az eddigi sötét hajú Bondokkal. 

A kor szellemében történő változások lassan, de biztosan alakítják a Bond-filmek történetét. Ian Fleming főhőse jócskán problémás lenne a mai olvasó számára, hiszen megjegyzéseit a mai kor szellemében rasszista, szexista és homofób megnyilvánulásokként értelmezhetők, ráadásul napi hatvan cigit is elszív. Míg Sean Connery Bondja erős dohányos, Roger Moore már szivarra vált, és Brosnan filmjeiből lassan végleg kiveszik a dohányfüst, a rendezők pedig hozzáfognak a többi problémás jellegű dolog eltüntetéséhez. A szexizmus azonban nagyon sokáig kísérti a filmeket. 

Az, hogy alapjában véve megreformálták a kerettörténetet, várható volt. Először bontakozik ki aprólékosan Bond személyes élete, és először látunk mást is, mint megingathatatlan magabiztosságot sugározni az ügynökből. Craig utolsó Bondja egy sebezhető férfi. Mégis, miért nem működik az újraértelmezett karakter elég jól? Egyrészt minden bizonnyal azért, mert homlokegyenest ütközik a megszokott Bond-képünkkel, amitől valószínűleg az elkövetkező filmeken át igyekeznünk kell majd szabadulni. Másrészt pedig azért, mert a személyes, családi vonal ütközik a film arculatával, azzal a grandiózus móddal, ami egyébként a produkció szinte minden szegmensét áthatja – az időtartam önmagában árulkodó, hiszen majdnem három óra hosszú a film, a történet kontinenseken ível át, rengeteg szereplővel, és technikailag is sok olyan megoldást látunk, melynek célja az, hogy bevonzzák a tömegeket a moziba. Az újragondolás azonban nem megvalósíthatatlan. Láthattunk már adaptációkat, ahol a férfi főhős szerepében kifejezetten jól sikerült a család és a szakmaiság kérdését ötvözni, annak ellenére, hogy az évtizeddel ezelőtt megírt regénybeli eredetiben a főhős mai szemszögből sok tekintetben problémás lenne. Ilyen a Netflix Lupinja, mely a kifogástalan gentleman és legendás betörő, Arsène Lupin figurájára épít, és két pompás évadot hozott már. A James Bond-pro-dukcióknak még ki kell találniuk, hogyan tudják  összekapcsolni a főhőshöz fűződő hagyományokat a mai kor szellemével. Craig egyébként nemcsak szerepében, egyénileg is rácáfolt a produkció grandiózusságára – népszerűtlensége abból is adódik, hogy nem keresi a rivaldafényt, és kérte, ne tévesszék őt össze a filmbeli alteregójával. Most a színpadra tér vissza, a Broadwayn játszik majd a Macbethben.