<p>Nagyon-nagyon érdekes levél került kezembe a minap. Egy kilenc-tíz éves kisfiú írta évekkel ezelőtt szüleinek az erdei iskolából. Döbbenten néztem a keszekusza betűket, s nem akartam hinni a szememnek. Hibátlan helyesírás, választékos szóhasználat, olyan mondatfűzés, hogy sok tanult kollégám megirigyelhetné, nem beszélve a kéretlen, önjelölt szerzőkről.</p>
Szerencsésen megérkeztünk. Mindenki jól érzi magát. Én főleg. A természet gyönyörű, a levegőt harapni lehet. Semmi gond nincs. A szoba tiszta, de rendjét nehéz megtartani. Én a Gézával, Lacival, Mátéval lakom egy szobán. Az étel is kibírható. Sokat gondolok rátok és a Sárára is. Remélem, Ő is jól érzi magát. Biztos jó lehet ott. Remélem, Ti is megvagytok. A holmimat szemmel tartom, s igyekszem a legnagyobb rendet megtartani. Költekezésről szó sincs, amikor költeni akarok, mindig eszembe jutsz.
Hát a második nap csak ennyit tudok írni.
Írok még egyet, lehet kettőt is.
Sok szeretettel
Aláírás
Pontosan úgy másoltam ide, ahogy az a levélpapíron állt, benne hagyva a hibát is, azt is, amit mára csak a konzervatívabb nyelvészek tartanak hibának. Szóra sem érdemes, beszélgessünk inkább arról, mitől lehet, hogy egy kisgyerek ilyen módon tudjon írni. Ovidius, a római aranykor költője előkelő lovagrendi családba született, onnan is korán Rómába került, a legjobb mesterek közé, ő írta magáról: önként jött ajakamra, kötött formában az ének. De ma már nincsenek lovagrendi családok, a nemesek is eldzsentrisedtek, a dzsentri elprolisodott, a vitézek sem azok, aki Balassi idejében voltak, tőlünk Róma is messze, a legjobb mesterek is messze… Lehet-e mégis készséget tanulni az íráshoz?
Én azt mondom, igen! A levélíró kisgyerek már az anyja hasában stilisztikaórákra járt, rengeteg poézist hallhatott, születésével rögtön kapta a mondókákat, Weöres Sándor-verseket, izzik a galagonya, izzik a galagonya ruhája, meg nagy a hó, nagy a jég, belepi a várost, taligán tol a pék gezemice lángost, és persze a meséket. Nem baj, hogy nem értett még semmit a környezetéből, melybe becsöppent, először egyszerű, anyja kitalálta rövidkéket, aztán ahogy nőtt, mesekönyvekből olvasott hosszúakat, annyit, de annyit, hogy végül már maga mondta, maga szőtte a történeteket.
Mi segíthet ehhez? A gének, az igényes beszélgetések, hogy szülei nem gügyögtek neki soha, maguk közül valóként kezelték születésétől fogva? Biztos, hogy mindennek van szerepe a dologban, de ezek önmagukban mit sem érnének a könyv nélkül. Az pontosan olyan volna, mint ha az autómániás apuka pici korától a vezetésről beszélne gyerekének, akiben átörökítve a gének, az egész elmélet, csak éppen autót nem mutatna neki, nem ültetné bele soha.
Az igényes megnyilvánuláshoz, az intelligenciához, a szövegértéshez és felfogáshoz mindenképp kell a könyv. A könyv, mely nyitható és csukható, olvasható bármikor, minden mondata akárhányszor, ágyba vihető és padlásra, nem villog, és nem tűnik el időnap előtt, mindaddig olvasható, míg az ember le nem teszi. Kell a könyv. És most tényleg nem azt akarom leírni, hogy az igényes olvasáshoz vezető úton pedig kell a Vasárnap (haha, pedig milyen igaz volna!), hanem egy elég pesszimista kérdést tennék fel. Kell még ma igényes megnyilvánulás? Jelent valamit az intelligencia, jó még valamire a szövegértés? Vagy jobban boldogul, aki nem sokat tanul, és önbizalmából él? A szoba tiszta, de rendjét nehéz megtartani. Biz, ez így igaz. De érdemes. Érdemes megtartani mindent, mi rend és rendes és értelmes.
És könyvvel könnyebb.
Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő
Az apjáról aztán eszébe jutott egy régi VASÁRNAP is, a céllövölde, ahol a felső sorból egymás után négy pálcát sikerült eltalálnia.
Tóth Krisztina: Akvárium
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.