Jó lesz, így is? Nem nyílik magyar kisosztály

 (Úristen, milyen nyelven fogják ott megvigasztalni?) Nem baj, mert ráragad nyelv. Aztán meg ha megüresedik egy hely a magyar osztályban, úgyis oda fog járni. Hogy túljelentkezés lenne az óvoda magyar osztályaiban? Dehogy! Nem nyílik magyar kisosztály, mert senki sem akarja már oda íratni a gyermekét. Egyébként egy olyan kisvárosban vagyunk, ahol a lakosság 90%-a (?) magyar nemzetiségű. Most itt be is fejezném a magyar és szlovák megkülönböztetést, mielőtt valaki azt hinné, hogy szlovákellenes szülő vagyok. Magyar iskolába jártam. Az egyetemet szlovákul végeztem. Angol szakos vagyok. Olvastam már egy-két dolgot a nyelv, a gondolkodás, az érzelem összefüggéséről. Hiszem és vallom, hogy a jövőben azok fognak érvényesülni, akik nyelveket beszélnek, és érzelmi intelligenciával rendelkeznek.

Szóval, adott az országban egy kisebbség. Ennek a kisebbségnek az ország alkotmánya minden jogot biztosít. Szabadon használhatja nyelvét, iskolái vannak minden szinten, művelheti kultúráját. S ez a kisebbség úgy dönt, hogy ezt ő nem kéri. És adott egy gyerek, aki beszél egy nyelvet, az anyanyelvét, és tanulhatna is ezen a nyelven, de a szüleinek nem kell. Filozofálhatnánk, hogy bilingvális meg trilingvális meg nyelvtanulás. De nem erről van szó. Arról, hogy egy hatéves gyermek, aki addig nevelkedett egy nyelvben, most beül az iskolapadba, és elkezd tanulni írni, számolni, olvasni egy számára idegenen. Mert ahol mi élünk, ott ez bizony idegen nyelv. (Ez is megérne egy kis elmélkedést). Persze, hogy megtanulja majd az ország nyelvét. És a jobb képességűek könnyebben veszik majd az akadályokat. De lesznek olyanok, és ebből lesz több, aki boldogabb, az iskolában sikeresebb lett volna, ha anyanyelvén tanul.

És akkor elgondolkodom. Van-e a világon még egy olyan nemzet, estünkben kisebbség, amely szabadon hozhat döntéseket, nem kell a jogaiért harcolnia, nem vív háborúkat, és mégis úgy dönt, hogy egy másik nemzet része lesz, nem táplálja, nem viszi tovább a saját kultúráját? És mindez az Európai Unióban, ahol a sokszínűség, a pluralitás, a multikulturalizmus, a tolerancia érvényesül. És most ne panaszkodjunk, mert lehet, hogy vannak zökkenők, de azért mégiscsak ebbe az irányba haladunk, erre neveljük gyermekeinket, ezeket az értékeket tartalmazza az iskolai tanterv is. Hol romlott el ez nálunk? Nem eléggé propagáljuk az anyanyelvi oktatást? De hát azt propagálni kell? Nem minőségi az a kisebbségi intézményekben? Dehogynem. Sőt. A politikusaink? Legtöbbünket nem is érdekelnek. Vagy ez már a szegénység és a nyomor egyik velejárója? Mert hát mondjuk ki, van, ami túlmutat a nyelvtanuláson. És ez a magabiztosság, az öröm a tanulási folyamatban, a kreativitás. Hol lesznek a jövő szlovákiai magyar írói? Nem lesznek, mert akik lehetnénk, azok nem olvasnak az anyanyelvükön.

Eszembe jut Vekerdy Tamás gondolata: „hogyha a kisgyerek életkorának megfelelő életet élhet, vagyis módja van sokat és szabadon mozogni, a vele élő felnőttek hozzá forduló és körülötte elhangzó beszédét – és cselekedeteit – spontán módon utánozni, ha szabadon játszhat megfelelő érzelmi biztonságban, ha mindennap hallhat mesét, ami továbbfejleszti anyanyelvi képességeit, melyeknek fejlettsége a szuverén és erőteljes gondolkodás alapja – akkor adtunk számára megfelelő alapozást ahhoz, hogy később a magával hozott lehetőségeket minél jobban ki tudja bontakoztatni”. Milyen beszédet? Milyen nyelven? Mesét anyanyelven? Tehát a kisgyerek utánozza a nyelvet, amelyet az anyjától hall: az anyanyelvet. S egyszer csak egy intézményben találja magát, ahol minden van, csak ez a nyelv hiányzik. Most engem rengeteg támadás fog érni, hogy a kisebbségi iskolákban nem jól tanítják az államnyelvet, és később a gyerek nehezebben fog érvényesülni. Milyen nehéz lesz majd neki. Ez igaz. Nehezebb. De az is lehet, hogy ha a fizikát, a történelmet, a matematikát a saját nyelvén tanulja, sokkal jobban megérti az összefüggéseket. S aztán bizony, kicsit nehezebb lesz. De aki akar, hamar el tudja sajátítani az államnyelvet is, mely – még egyszer aláhúzom – fontos. De a lényeg: mi úgy születtünk, hogy egy kisebbség része vagyunk itthon. És lehetne ezen filozofálni, hogy miért, kinek a hibája, ki szeret és ki nem szeret bennünket. Egyébként én ezek után azt állítom, hogy nem bánt minket senki, csak mi magunkat. Hiszen a kérdés csak annyi, akarok-e megmaradni e kisebbség tagjának, ismerve nyelvét, kultúráját, irodalmát. S akarok-e bátran hozzájárulni országunk vagy Európa sokszínűségéhez. Akarok-e megmaradni teljesen, vagy csak eleinte olyan félig-meddig, aztán unokáink már sehogy sem. Kis döntés egy egyén életében, nagy változás egy nemzet helyzetében.

És még aztán eszembe jut az is: ki ül majd négy év múlva az én gyermekemmel az alapiskola magyar osztályában???????