Határtalan barátságok: Két rend, egyben

Váta Loránd, a kolozsvári Állami Magyar Színház tagja kapta meg az osztályfőnök Zoltán atya szerepét, Lengyel Tamás pedig a bentlakásos felekezeti iskolába érkező tornatanárt, Weigl atyát alakította.

Két világkép, kétféle felfogás, két, egymástól távoli pólus egy 20. századi kisvárosi egyházi kollégium falai között, ahol az önfeledten kalandozó és kegyetlenkedő kamaszok úgy érzik: az ördög tréfál a hátuk mögött, ő kényszeríti őket esztelen csínyekre, vérfagyasztó játékokra. Az aszketikus Zoltán atya megengedő, sok mindent elnéz és megbocsát a diákoknak. Weigl atya agresszív tanítási módszerekkel érkezik. Ő a vasfegyelem, a merev rendpártiság, a keményvonalas politika híve. Aljas eszközeivel egyre vadabb indulatokat szít a diákok között, egyre erősebb ellenfele liberális gondolkodású kollégájának.

„Tamást a Radnóti Színházban ismertem meg – meséli Váta Loránd. – A kripliben annyira tetszett, hogy tátott szájjal néztem. Később megvált a társulattól. Sokáig keresgélte a helyét. El is volt keseredve egy ideig. Napi sorozatban játszott. Gárdos Péter már A tréfa előtt is gondolt ránk. Egy koprodukciós filmbe hívott bennünket, amelyből végül semmi sem lett. De Péter akkor nagyon megszeretett. Fel is hívott aztán, hogy ha Pesten járok, mindenképpen keressem meg őt. Elmentünk kávézni a Ráday utcába, és ott beszélt először A tréfáról. »Nem sok pénzünk van rá, de szeretném megcsinálni – mondta –, te lennél az egyik pap, Tamás a másik. Szelídebb lelkű az egyik, durvább a másik.« És hozzátette rögtön azt is, hogy én, a szikárabb alkat leszek a filmben az engedékenyebb, Tamás, a finomabb vonásaival a szigorúbb pap. Ha csak a külsőnkre figyelt volna, akkor fordítva osztja ki a szerepeket. De így volt érdekesebb, ahogy ő látott bennünket. Péternek olyan a tudása és olyan varázsos egyéniség, hogy mindig levesz a lábamról. És persze örültem Tamásnak. A kripli már kemény bizonyítéka volt annak, hogy nagyon jó színészre akadtam, de hogy milyen partnerre, azt még nem tudtam.”

Barátságuk már a forgatás előtt elkezdődött. Sokat beszélgettek színészetről, szerepekről, élettörténetekről, egymásról.

„Tamás úgy pesti, hogy nem pesti. Nem olyan a viselkedése. Ezt külön szeretem benne. Nagyszerű emberek a szülei, ők nevelték olyanná, amilyen. Ő nem az a legyártott pesti fiú. Olyanokkal gyakran találkozom a magyar művészvilágban. Tamás egészen más. 2009-ben, amikor megkaptam a Jászai-díjat, repülőjárattal kellett Pestre utaznom, és gyorsan vissza Kolozsvárra, a másnapi próbára. Tamás kivitt a repülőtérre, hogy elérjem a gépet. A szakmai féltékenységnek a leghalványabb jelét sem láttam az arcán. Tényleg úgy viselkedik, mint a legjobb barát. Azóta is többször segített már, ha elvesztem a pesti forgatagban. Én kisvárosi figura vagyok, sepsiszentgyörgyi, ahol egészen más az élet intenzitása. Nekem még Kolozsváron sem könnyű.”

A tréfában egyenrangú felek, egyenrangú szereplők pesti kollégájával. Két különböző alapállás, életfelfogás, két egymással viaskodó pap.

„Bevallom, sokat figyeltem Tamást forgatás közben. Filmezésben neki több tapasztalata van, mint nekem. Én is játszottam már komolyabb szerepeket kamera előtt, de voltak évek, amikor inkább reklámfilmekbe hívtak Bukarestbe. Mentem oda is boldogan, csak hogy kameraközelben lehessek. Filmezés szempontjából Kolozsváron mi vidéken élünk. Ahhoz, hogy gyakrabban megtaláljanak bennünket a filmes feladatok, kéznél kell lenni. Budapesten is, Bukarestben is. Nagyon nagy ajándék, ha valaki ránk talál, és kitart mellettünk. Lehetsz bármilyen tehetséges, a fene sem fog odafigyelni rád, ha nincsenek kapcsolataid. Akármennyire fáj, ezt ki kell mondani. 2001 és 2008 között, az első két filmem után egyáltalán nem volt lehetőségem játékfilmben szerepelni. Majdnem az önbizalomvesztés határáig jutottam el, amikor Gárdos Péter rám talált. Színházban két lábon állok, kamera előtt nehezebb. Tamás már A tréfa előtt is többet forgatott, mint én, ezért is figyeltem rá. A film negyvenedik percét az első napon vettük fel. Ez a néző számára nem derülhet ki, pedig mi ketten akkor kerültünk először egymással szembe a kamera előtt. Ezen a tényen mi rögtön túl is léptünk. Tamás nagyon profi volt, én meg tudtam, hogy az borzasztó fontos. A konfliktushelyzetet sem vittük tovább, amelyet el kellett játszanunk. Az csak ott volt, a kamera előtt.”

Zsámbékon, a katolikus tanítóképző falai között zajlott a forgatás, ott kerültek igazán közel egymáshoz. De már az első napokban, egy közös ebéd után.

„Ballagtunk lefelé a dombról, beszélgettünk, és Tamás egyszer csak azt mondja: »Úgy kedvellek, Lóri!« Nem volt kalandmentes a színházi élete, bár most a Vígben és jó filmekben játszik. A Radnóti Színházból vidékre ment, jó nagy vargabetűt írt le, sokat dolgozott, míg megtalálta a helyét. Oda került, ahová kerülnie kellett. Nem az a típusú ember, aki érdekből dörgölőzik. Akkor, ott a zsámbéki dombon is azt éreztem, hogy mi nagyon szót értünk. Mondtam is neki, hogy ha kilométerekben eltávolodunk is egymástól, vagy ha valami olyan szalad ki a szánkon, ami esetleg okot adna arra, hogy örök harag, szalmakalap, sértődés akkor sem történhet köztünk, mert tudjuk, mit érez a lelke mélyén a másik. Nagyon mély barátság a miénk. Füst Milán írta, hogy: »Úgy érzem, végig tudnám beszélgetni veled az életem.« Én is ezt érzem Tamással kapcsolatban. Kevés ilyen barátom van.”

Ők ketten színházi vonalon is szerencsések. Eszenyi Enikő igazgatása óta a Vígszínház és a kolozsvári Állami Magyar Színház szoros baráti kapcsolatot ápol. Minden évben vendégszerepel egymásnál a két társulat.

„Ha olyan előadással jönnek hozzánk, amelyben Tamás is játszik, körbeviszem őt Kolozsváron. Nagyon megszerette a várost. Korábban nem járt Erdélyben, én vagyok az első erdélyi barátja. Semmilyen kapcsolata nem volt ezzel a tájjal. Itt döbbent rá, hogy több száz kilométerre Budapesttől is a saját nyelvi közegében mozoghat. Még a konditerembe is eljött velem, ahova járok. Tamás nagyon előre tart a pályán, és ennek szívből örülök. Láttam őt A revizorban és a Jóembert keresünk-ben is. Nagyon szépen dolgozik. És rengeteget filmez az utóbbi időben. Velem ez ritkán történik meg, tehát az útjaink különbözőek. Bár hálát adhatok a Jóistennek, hiszen a Hajnali lázban ismét forgathattam Gárdos Péterrel.”

Igaz történet a Hajnali láz. A film alapjául szolgáló regény több mint harminc nyelven jelent meg, a regény alapjául szolgáló több mint száz levél hiteles dokumentuma két ember szerelmének, a rendező szüleiének, akik közvetlenül a holokauszt után, kalandos úton ismerkednek meg egymással.

„A történet az Auschwitz felszabadulása utáni időszakban játszódik, amikor a túlélőket rehabilitációs központba vitték. A svédországi jeleneteket eredeti helyszíneken vettük fel, csökkentett létszámú stábbal. Én Péter édesapjának a baráti társaságához tartozom. Litzmann tüdőbeteg, meghal a film közepén. Kovács Lehel mondja róla egy drámai pillanatban, hogy kifütyülte a lelkét. Furcsa volt meghalni a kamera előtt. Most játszottam először ilyen szerepet. Pedig Litzmann volt a legéletvidámabb, legvitálisabb az összes fiú körül. Ugyanakkor nagy nőcsábász. Van egy nagy szerelmi jelenetem is a filmben. Péter a forgatás után nem akart elengedni. Fogta a kezem. Remek ember. Azzal búcsúztunk, fogunk mi még együtt dolgozni. Lengyel Tamással is ebben reménykedünk. Hogy lesz még közös filmünk. Nyáron kint voltam nála Budakeszin. Ettünk-ittunk, dumáltunk egész éjszaka. Nem történnek köztünk nagy dolgok, egyszerűen szeretünk együtt lenni. Ez viszi tovább a barátságunkat.”