Gazdi, akit örökbe fogadtak

Mert már nem hiszünk a mesékben, a csodákban és a jóban. Nem lehet tudni, hogy Demény, a vizsla, amikor sérülten, éhesen kóborolt, hitt-e benne. Szerintem igen. Különben, mint sok megunt, kidobott társa, lehet, hogy ő is feladta volna, s ma nem volna véleményvezér, sikeres vizslablogger több mint harmincezer követővel és egy már megjelenése előtt sikerlistás könyvvel. De vajon hogy került a póráz végére a Gazdi, Magos Judit?

Mindenki mosolyog, mikor azt mondom, alapvetően macskásnak tartom magam. Az azonban egy egészen más életforma, a kutya kirángat a hétköznapokból, arra kényszerít, hogy megéld a pillanatot. Az életem épp egy komoly fordulatot vett, meghalt az apám, otthagytam az állásomat és a várost, ahol éltem, és hazaköltöztem Egerbe. És tudtam, hogy kell egy kutya. Így került az életembe Max, a vizslakeverék. Miatta kezdtem komolyabb figyelmet fordítani arra az emberfeletti munkára, amelyet a Futrinka Egyesület folytat. Nekik segítettem egy szombat délelőtti fuvarban, egy német dogot kellett a gondozásukba venni, mikor kiderült, hogy vizsla is van a telepen, aki segítségre szorul. Demény. Ekkor láttam őt először, és bár míg örökbe fogadtam, fél évig küzdöttem ellene, szerelem volt első látásra.

Állatvédőként rengeteg kutyát mentettél. Miért pont Demény?

Eltöltöttem egy intenzív időszakot az állatvédelemben, és megszámlálhatatlan kutya ment át a kezünkön. Voltak kölykök, idősebbek, német és magyar vizslák, mindenféle. Az egészen más helyzet, nem engedheted meg magadnak a luxust, hogy elgyengülj, és a figyelmed egyetlen kutyának szenteld. Ezerfelé kell rohannod, hatalmas felelősség van a válladon, a nap 24 órájában, a hét 7 napján ezzel foglalkozol. Nem én választottam Deményt, ő választott engem. Valahol itt is közrejátszik a kémia, megérzed, hogy összetartoztok.

Csakhogy neked már akkor volt egy másik vizslád, Max. Nem hiszem, hogy kitörő lelkesedéssel fogadta.

Gyűlölték egymást. Max egy elkényeztetett úri gyerek volt, utálta, hogy egy másik eb közénk férkőzik. Demény pedig állandó figyelmet követelt, így voltak összetűzések. Az idő és egy ivartalanítás azonban megoldotta ezt, ma már igazi testvérek.

Falkátok tagja még a csodaszép Iván Fjodorovics Karamazov is. Létezik kutya-macska barátság, vagy csak elviselik egymást?

Iván érkezett utoljára, és teljesen felbolygatta a falkát. Az ebek felpörögtek a közelében, és megőrültek érte. Iván akkorára fújta magát, mint egy léggömb, és pofozkodott. Azt hittem, sosem lesz béke. Aztán egyik nap, mintha mindig is így lett volna, feküdtek hárman a szőnyegen. Azóta nagy a harmónia. Iván imádja a fiúkat, Deménnyel kergetőznek, Max pedig alaposan tisztogatja a fülét.

Ők lehiggadtak, téged azonban sokan támadnak amiért nyíltan kiállsz, érvelsz az ivartalanítás mellett. Ezzel hogy tudsz megbirkózni?

Ez egy nagy fordulat volt az életemben, aki ismer, tudja, mennyire elleneztem az ivartalanítást. Én is hittem azokban a nevetséges ellenérvekben, amiket manapság is hangoztatnak az emberek. De találkoztam olyanokkal, akik jobban értettek a kutyákhoz, akikben bíztam, és megadtam magam. Na meg hát egy állatvédő egyesület, mely felelősen dolgozik, csak ivartalanított kutyát ad örökbe. Deményt csak így kaphattam meg. Meghozta ezt az áldozatot a gazdisodásért. Én pedig első kézből láttam, mennyire előnyére vált. Tudom, hogy ez örökös támadási felület, és mindig lesznek ellenzők, főleg férfiak. Aki azonban látott már dobozban kidobott kutyakölyköket vagy gennyes méhgyulladásban meghalni kutyát, annak kötelessége felszólalni a felelős kutyatartás mellett, amelynek az ivartalanítás szerves része.

Pontosan tudom, miről beszélsz. Annak idején, amikor egy beltenyészetből elhoztam a kutyánkat, akiről idővel kiderült, hogy öröklött betegsége van, még én sem tudtam, hogyan lehet megkülönböztetni a szaporítót és a tenyésztőt. Szerinted hogy lehetne véget vetni a mai áldatlan állapotoknak?

Már gyerekkorban el kellene kezdeni a felelős állattartásra való nevelést. Ennek legalább olyan fontos helye van az oktatásban, mint az erkölcstannak. Másrészt komoly és súlyos törvényeket kellene hozni, hogy megállítsuk azt a folyamatot, amely az állatvédelemben, állattenyésztésben zajlik. Sajnos azonban még mindig szélmalomharcot vívnak az állatvédők, mert senki nem áll mögéjük, akinek számít a szava.

Ez is közrejátszott abban, hogy kiszálltál az aktív állatvédelemből?

Nem. Azért szálltam ki, mert csalódtam azokban, akikkel együtt dolgoztam, úgy éreztem, nem ugyanabba az irányba tartunk. Másrészt teljesen háttérbe szorult az életem, és segíteni csak az tud, aki amúgy rendben van önmagával.

Önerőből fel lehet dolgozni ezeket a traumatikus emlékeket?

Kegyetlenül hangzik, de beleszokik az ember. Nem lehet feldolgozni, a századik megkínzott kutya is megrendít, az ezredik elvesztett kiskutya felett is zokogsz, de másnap folytatod, mert nem menthetsz meg mindenkit; de akit igen, azért megéri a szenvedés.

Magyarországon legalább van állatvédelmi törvény, amelyet meg lehetne szigorítani, de Szlovákiában valójában nincs. A kutya jogi szempontból tárgy. Láncon tarthatják, a felesleges szaporulatot elpusztíthatják, vagy leadhatják a gyepmesteri telepre. Miért is ne? Nincs lelke, nincs emlékezete – mondják. És ami a legszomorúbb, sok gyerek ezt az embertelen hozzáállást tartja természetesnek, mert ebben nő fel. Pedagógusként mi a tapasztalatod?

Azt hiszem, a gyerekek őszinte szeretettel születnek minden iránt, az állatok iránt pedig kifejezetten. Ezért lenne fontos minél több iskolában figyelmet szentelni az állattartásnak, vendégelőadókat hívni, menhelyekre vinni a gyerekeket. Szerencsére a mi iskolánkban, a Lauderben ezt már rég felismerték, saját állatházunk is van rágcsálókkal, nyuszikkal, akiket a gyerekek gondoznak. Belőlük biztos, hogy nem lesz állatkínzó felnőtt korukban sem.

Ezért is indítottad el annak idején Demény blogját?

Kezdetben nem volt bennem oktatási szándék, csak a szórakoztatás. Világunk tele van szörnyűséggel, nehézségekkel, Deményen keresztül csak jókedvet és szeretetet akartam vinni a hétköznapokba. Azt hiszem, sikerült, s nekem ez elég.

Rengeteg odafigyelést, törődést kaptok. A Demény, most én ugatok könyvetek bemutatóján annyi ember volt, amennyivel magyar író csak álmaiban találkozhat. A zajos sikereknek azonban van árnyoldaluk is. Észrevétlenül megszüntetik az ember magánszféráját. Soha nem érzed úgy, hogy eleged van, legszívesebben fognád a falkádat, és elvonulnál egy lakatlan szigetre?

Nekem ez a lakatlan sziget, ahová elmenekültem. Hogy napról napra többen vagyunk rajta, annak csak örülök, mert olyan emberekkel van tele, akik hasonlóan gondolkodnak, mint én, és együtt segítünk, ahol csak tudunk.

Mi az, amit te, Magos Judit Deménytől kaptál, vagy a deményizmusnak köszönhetsz?

Elképesztően sokat, az állásomat, a barátaimat, egy könyvet és olyan szeretetet, amely miatt érdemes reggelente felkelni.