Fényes érzelmek

* Ha csak az elmúlt négy-öt évet vesszük, akkor is szembetűnő, milyen jó viszonyban van az idővel, a pályájával, és nem utolsósorban önmagával. Arca, alkata semmit nem változik, az Amerikai Elektrától Blanche-on át egészen Anna Petrovnáig csupa nagy szerepekkel küzd meg úgy, hogy közben a legrangosabb szakmai elismeréseket gyűjti be, kapkodásnak, ziláltságnak, szétszórtságnak pedig a leghalványabb jelét sem látni a gesztusain. Egyszerűen: egyenesben van. Ott legbelül is, de a mindennapjaiban is.

Koós Olga barátnőm, kolléganőm szokta mondani: a színésznőnek nincs kora. Ez persze külső és belső alkat meg rendezői látomás kérdése is, bár én tényleg nem vagyok az a színésznő, aki szereti, ha az évek száma miatt megerőszakolnak egy szerepet. Ahhoz nagyon erős rendezői koncepció kell. Szerintem minden tekintetben jó, hogy az elmúlt néhány év szerepeit most játszottam el. Ha egy gyerek fejlődését nézzük, akkor láthatjuk: vele is így történnek a dolgok. Folyamatosan. A korának megfelelően. Az viszont, hogy mindez hogyan működik, miképpen válik valóságos tartalommá, szellemi és lelki esszenciává, egyszer csak megfoghatóvá, az nem működik befektetett energia nélkül. Én abban nem hiszek. Lehet feltűnni a pályán üstökösként, kapod az egyik szerepet a másik után, de dolgozni kell, sokat. A munkabírás is fontos, hogy mennyire vagy terhelhető. Az elmúlt néhány év valóban komoly szerepeket hozott, de a Vágyvillamos volt az, ami hirtelen nagyobbat szólt. Biztosan benne van ebben az is, hogy szerencsések a találkozásaim az amerikai irodalommal. Hogy jól áll nekem O’Neill és Tennessee Williams, ez utóbbi esetében pedig a rendező, Zsótér Sándor különleges, egészen friss, újszerű, izgalmas olvasata. De kell ehhez valami más is. A külvilág nem tol feléd energiát egy idő után. Eleinte maguktól jönnek a lehetőségek, később neked kell tolnod a pálya szekerét. Azt szoktam mondani: harapni kell a szakmát, csak nem vicsorítva. Ha nem érzik az erőt a harapásodban, hogy te ezt igenis akarod, akkor elengedés van. Nagyot változott mára a világ. Régebben sokkal tovább adták a lehetőségeket. Ma nem. Nincs rá idő.

* Aki nem tudja megvetni a lábát viszonylag hamar…

… arra irtó nehéz út vár. Nem is biztos, hogy íve lesz a pályájának. Ma sokkal koordinálatlanabb a helyzet, hiszen egyre kevesebb a kőszínház, és még kevesebb lesz. Fogunk mi még csodálkozni. Ez nem az az ország, ahol a színészek az utcán tiltakoznak a színházak bezárása miatt. Mi nem vagyunk olyan harciasak, mint a lengyelek, de már Amerikában is volt erre példa. Lesznek itt még átalakulások, privatizálások. Ezért rettenetes erővel kell dolgozni. Befektetett energia nélkül nincs semmi.

* Másként élni nem is tudna. Én ilyennek ismerem. Pontosnak, szorgalmasnak, kitartónak, figyelőnek.

Ugyanígy élem meg a takarítást, a főzést, a kertészkedést, a gyereknevelést, mindent. Hogy milyen energiaszint hajt bennünket, az az életünk összes területén megmutatkozik. Illetve vannak átcsoportosítások, hiszen ha minden energiádat egy helyre tolod, akkor valahonnan csak elveszel. Az időhöz pedig változik a viszonyunk. Az én életemnek is volt egy szakasza, amikor talán épp azért, mert lassabb járaton voltam, vagy sem a lehetőségek, sem a visszajelzések nem voltak jók, minden nehezebbnek tűnt. Bizony rosszul éltem meg azt, hogy most akkor hogyan is lesz. Van, aki már fiatalon megteremt, előás, kikapar magának valamit. Ilyen értelemben én befogadó, munkavállaló vagyok. De ahogy megyek előre a korban, az időben, már másfajta alkotó gondolkodásmód és energia van bennem. Remélem, teret is tudok majd neki adni. Szerencsére rájöttem már, hogy ha a belső életem nem lesz erősebb a külsőnél, akkor szenvedni fogok az idő múlásától. Fantasztikus spirituális gondolkodók írtak erről nagyon sokat. Ha nem a bölcsességed lesz nagyobb, hanem a visszajelzésekre való sóvárgásod, ha nem a minőségre, hanem a mennyiségre törekszel, akkor pokolian fájni fog, hogy már elmúltál harminc, negyven vagy ötven. Ezt tudomásul kell venni. Én sem akarok már annyi helyen megjelenni. Válogatós lettem. Nem mindegy, mit nézek meg, kivel ülök le egy kávéra, nem akarok mindent habzsolni. Fiatalon a hegyeket is képes eltolni az ember. Fizikailag iszonyatos erővel bírok dolgozni, szeretem is csinálni, a kezemben tartani a dolgokat, de már nem akarok annyit vállalni, mint régebben, és tudom, hogy nem is kell.

* Amúgy sem volt szélvész kisasszony soha, nem az a típus. Az én szememben kezdettől fogva az okos, megfontolt, helyesen gondolkodó, harmóniát sugárzó színésznőt képviselte.

Rám is ragadt ez a címke. A harmonikus alkat. Holott ebben nagyon sok munkám, energiám van. Valóban jól állok a lábamon, a Jóisten ezüst cérnákkal tart a kezében, de ez hozott anyag. A köveket előlem sem gördíti el senki az úton. Akadályok mindenki előtt vannak. Szerencsés alkat vagyok abban is, hogy én igazából soha nem akartam mindent. Vannak emberek, akiknek semmi sem elég. Örökös elégedetlenségben telik az életük. Nálam ez is adomány. Én boldog és elégedett tudok lenni. Le tudok zárni és el tudok engedni dolgokat. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincsenek iszonyatosan megborult időszakaim. Főleg, ha nagyon dolgozom. Kegyeltje vagyok a sorsnak, hiszen folyamatosan kapom a feladatokat, ami a legnagyobb ajándék ezen a pályán. Ha nem az anyaszínházamban, akkor a rádióban, vagy filmeztem, tévéztem. Az elmúlt pár év pedig sorra hozta az elismeréseket. Ez is csodálatos érzés, mégsem gondolom, hogy itt a csúcs. Úton vagyok. A díjak bizalmi indítványok, amelyek köteleznek valamire. Hozzáállásra, tisztességre, becsületre. A kompromisszumra való készség megvan bennem, szolgalelkűségből, alázatoskodásból semmi. De van bennem alázat az igazgatómmal, a partnereimmel, a szakmával szemben. Az is energia, hogy az ember mindig rak, töm, pakol, és mindenbe, a párkapcsolatába is. Magától semmi sem megy.

Voltak az elmúlt pár évben nagy összeomlásai, amikor a konyhaasztalra borulva zokogott?

Hogyne! Pedig nem vagyok már olyan könnyen síró. Főleg nem szakmai dolgok miatt. Bár… erre is van példa. Mentem az Oktogonon, és sírtam a telefonba, hogy »Édesanya, ez most nem fog menni, nem tudom megcsinálni«. Szereppel kapcsolatos küzdelem volt, egy nagyon nehéz időszak közepette. Édesapám már súlyos beteg volt, én meg nem lehettem mellette. A tehetetlenségtől borultam ki annyira, de anyukám nagyon bölcs tud lenni. Határtalan a bizalma. Megnyugtatott, és a hajamnál fogva rántott ki a bajból. De mondok egy másik példát. Hosszú évekig Solymáron laktunk, gyönyörű kertes házban. El kellett adnunk, elég volt az autózásból. Most saját lakásunk van Pesten, közel a Jászai Mari térhez. Boldogok voltunk a solymári házban, de már az új helyet is megszerettük a férjemmel és Laurával, a lányunkkal. Nemrég kaptam pár képet a solymári ház új lakóitól. Kert, őszi napfény, a japáncseresznye behajló ága… tizenvalahány év alatt nekünk nőtt a fa, a sógorom telepítette. Minden gyönyörű volt a felvételeken, s ahogy néztem őket, elállíthatatlanul, patakokban ömlött a könnyem. Azt hittem, lélekben én már ezt teljesen elengedtem, de nem. Jó ez a mostani lakás is, de a fájdalom, úgy látszik, még nem múlt el bennem. Olyan elementárisan tört fel belőlem az érzés, hogy én magam is megdöbbentem rajta. Másfajta gyász volt természetesen az, amikor édesapám meghalt. A tehetetlenségnél nincs elviselhetetlenebb állapot számomra. Amikor azt érzed, hogy tenni, segíteni szeretnél, és képtelen vagy, mert vannak dolgok, amelyek nem rajtad múlnak. Ezeket a helyzeteket el kell tudni fogadni, hiszen ha mindenen változtatni tudnál, akkor te volnál a Jóisten.

* Vannak emberek, akiknek ez egyáltalán nem okoz gondot.

Nekem akkor is csinálnom kell valamit, ha letargiában vagyok. Nem tudok csak úgy üldögélni és nézelődni. Nem állítom, hogy mások minden helyzetben közönyösek, csak azt mondják: »Ez nem az én kompetenciám!« Még akkor sem, ha a közvetlen közelükben, a családjukban zajlik egy nehéz ügy. Valaki elismerően mondta nekem nemrég: »Milyen jó, hogy te nem vagy az a típus, aki állandóan osztja az észt.« Pedig úgy gondolom, még mindig osztom, eggyel biztosan többször, mint szeretném. A segítő szándék nagyon erősen munkál bennem. Voltaképpen miért születtünk? Valószínű, hogy a szeretetért. Van, akinek nem kell annyit dolgoznia azon, hogy ez a szeretet áramoljon belőle, vagy hogy szeretettel tudjon megoldani dolgokat. Másnak többet kell érte tennie. Ha ilyesmikkel foglalkozol, nem is nagyon marad energiád arra, hogy az idő múlásán töprengj.

Laurával van egy sajátos lelki áramfejlesztőjük.

Igen, vannak napok, amikor azzal bújik oda hozzám, hogy ölelkezzünk, mert le van merülve a szeretettelepe. Olyankor elkezdjük töltögetni. De nemcsak az övét, hanem az enyémet is. Oda-vissza működik a dolog. Kölcsönösen adunk és kapunk. Laura a tizenötödik évében jár, mostanra nagyon önálló lett. Roppant empatikus, rettenetesen mélyre lát, jó emberismerő. Néha döbbenten nézem: mintha médium volna, és a fejéből beszélne ki valaki. Az ő nagy kihívása, hogy ne akarjon ugyanolyan lenni, mint más, én meg úgy gondolom, nem is kell, hogy olyan legyen. A »mindenben legyünk tökéletesek« nagyon hibás elvárás. Senkinek sem kedvez, ha valamilyen irányban kilóg. Egyedül az lehet csillogó, ha extra képességgel lógsz ki. Akkor könnyebben elfogadják azt is, ha valamiben hátrányos helyzetű vagy. De ha az nem címkézhető fel, mások számára nem fogható be, akkor az már más helyzet.

* Mióta tudja Laura, hogy édesapja, Kováts Tibor a Magyar Állami Operaház neves balettművésze, édesanyja pedig az ország egyik legjobb színésznője?

Tibort A rosszul őrzött lányban és a Hófehérkében látta, engem legelőször a Naftalinban, majd az Anatolban, de volt egy érdekes eset, amikor a Szegény Lázárt adta a televízió. Ott ültem egy priccsen a partneremmel, Laura hat-hét éves lehetett akkor, hosszasan nézte, mit csinálok, mit csinálunk, aztán hirtelen visszakapta a fejét, hogy: »Anya, ez a színház?« Valósággal beleremegett. Csodálatos érzés volt ez nekem is.

* A karácsonyi ünnepeket hogyan élik meg? Összebújva vagy inkább vándorolva?

Amióta elment az apukám, minden megváltozott. Még a karácsony is. Az anyai nagymamám sincs már köztünk. Ő is nagyon közel állt hozzám. Megvoltak a rítusaink. Amíg nem volt Laura, hol az egyik, hol a másik szülőkhöz mentünk. Első házasságából van egy nagyfia a férjemnek. Dani már huszonnyolc éves. Az ő édesanyja is meg szokott hívni bennünket. Az én édesanyám Csapodon él, oda megyünk hozzá, hogy ne legyen egyedül az ünnepek alatt. Nála találkozunk a húgomékkal, akik még ott maradnak, miután mi eljövünk. Én azt szeretném, ha mindig együtt lennénk. Mivel Tibi szüleihez is elmegyünk, otthon alig vagyunk, ezért karácsonykor egyáltalán nem főzök. Nekem ez a pár nap valóban pihenést jelent.

* A vándorlással együtt.

Az a fontos, hogy a boldogságfaktor ne legyen alacsony szinten. Boldognak lenni természetesen nem eldöntés kérdése. Az ritkán jön magától. De ha megvan, értékelni kell, megbecsülni, vigyázni rá, hiszen illékony állapot. Látom magam körül a beszorítottságot, hogyan nyüszítenek családok a lehetetlen helyzet miatt. Én meg felmehetek a színpadra, ahol a szerelemtöltő szünet nélkül működik. Amit adok, kétszeresen visszajön. Tovább nem is fokoznám. Bánjunk óvatosan az érzésekkel.