Én életem, én élem

 Bennem most még ágaskodik a remény a mérsékelt lapok, a független elemzők s a hiteles, véleményformáló értelmiségiek, szakemberek cikkeit, nyilatkozatait, véleményét olvasva. Aztán bele-belebotlom egy-egy okos magyarba, akik mint valami egyenszöveget mondják, joguk van nem választani. Szó se róla. Sok mindenre van joga az egyénnek, joga van például részvét nélkül elmenni egy koldus mellett, joga van gúnyt űzni más nemzet, faj, vallás képviselőiből a szabad véleménynyilvánítás ernyője alatt, és hajjé, mennyi mindenre van jog akár ok nélkül is! Csak aki kellő empátiával rendelkezik, s fel tudja cserélni ezekben a helyzetekben a szerepeket, vagyis önmagát elképzelni koldusnak, szabad véleménynyilvánítva a gúnyt s a lenézést saját nemzete, faja, vallása fele fordítani, jön rá, mennyire nem mindegy, melyik oldalon áll. Hogy mire, kire szavaz.

Amitől meg egy pillanatra talán meg is fagytam, az érv, hogy ígérettel tele a padlás. Hogy mi mindent lehoznának, ó, a csillagos égről a pártkatonák meg a parlamenti semmittevésre (jó meleg irodára) ácsingózók egy-egy választás előtt! Ígérnek fűt-fát boldog-boldogtalannak, aztán még egyet sem tartottak meg. És senki. Hát ne kelljünk nekik akkor a választás napján se! Közben meg – nem tudom, de talán az én életemben – először áll itt egy jelölt, aki semmit nem ígér, viszont úgy fest, hogy tenni akar. A mellé meg azért nem állunk, mert nem ígért nekünk semmit, hát mi a fene mellé álljunk. Nem tehetek róla, erről nem is kicsit az abszolút hatalomra hajtó fickó jut eszembe, ő az, aki úgy tudja csűrni-csavarni az érveit, ahogyan éppen neki megfelel. Ha a riválisáról van szó, a köztársasági elnöki poszt igen szűk teret enged a cselekvésre, ha őróla magáról, akkor egyből kitágul, s neki többre lesz lehetősége. Ő bezzeg még magyarul is megszólalt hirtelen, sőt az anyukája is melegen ajánlja az anyanyelvemen.

Én most olyan bizonytalan vagyok. No nem a szavazatom ügyében, abban biztos vagyok, hanem a jövőt illetően. Teszem azt, ha öt év múlva, mint tették azt idén is sokan, egyéni jelöltként elindulnék, hogyan építsem fel a kampányomat? Most akkor ígérjek vagy ne ígérjek?

Látják, ugye, mennyire él még bennem a gyermek, hogy ennyire izgatottá tud tenni egy picit reményteljes elnöki választás is. Még mindig. Meg amúgy is, ma olyan pozitívan kezdődött a napom. Ragyog rám a világ, csicseregnek a madarak, s a trolibuszon a szerkesztőségbe jövet önkéntelenül mosolyra derült az alapból egyébként savanyú orcám. Az egyik megállón felszállt egy idős hölgy, már nekem is néni. Nem szökellt, de hősiesen felkapaszkodott. Nem nézett senkire, megállt decensen az ajtónál, háttal az utazóközönségnek. Öten pattantak fel egyszerre az ülők közül. Egy kreolbőrű, romának látszó férfi, egy jól ápolt negyvenes nő, egy hatalmas, tar fejű bőrkabátos, egy tizenöt éves forma vékonyka szépséges leányka és egy olyan ötvenes-hatvanas mackószerű szakállas. Majdnem egyszerre kopogtatták meg az álldogáló hölgy vállát. Aki kedves mosollyal viszonozta, ó, köszönöm, én rögtön leszállok. Választhatták volna az ülve maradást is, joguk volt hozzá. A néni is választhatta volna a vállrándítást, szállhatott volna föl eleve szitkozódva, hogy tömve a busz, és nincs ember, ki átadná helyét, de ő sem ezt választotta. Az egész troli mosolygott. Képviselve volt benne szinte minden réteg: nem, kor, nemzetiség, faj, s mindenki elégedett volt. Ma reggel, azon a trolin mindenki jól választott.

Nem álmodtam.

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

Anna a bakon ül, Gábor a szekér végéből nézi sokáig. Közben egy percet sem töltenek kettesben húsvétVASÁRNAPig.

Ugron Zsolna: Úrilányok Erdélyben