Állunk rendelkezésére!

Gyerekek

Gyerekkoromban volt egy időszak, amikor naplót írtam. Este mindig aszerint bíráltam el, jó vagy rossz napom volt-e, hogy mennyi jó és mennyi rossz dolog történt velem. Ha több volt a jó, akkor boldogan aludtam el, ha rossz, szomorú voltam egy kicsit. A rossz dolgok főleg a felnőttekhez kapcsolódtak, és én azt gondoltam, a gyerekek sokkal jobbak. Nyáron mindig nálunk nyaraltak a rokon gyerekek. Kedveltem őket, és gondoltam, ők is engem. Egy este harsány nevetésre lettem figyelmes. „… ezt hallgassátok… ma rám mosolygott a mogorva szomszéd néni… hahaha… nem kiabált rám a szigorú tornatanár… hahaha, hát ez jó… a sofőr bácsi barackot nyomott a fejemre… haha… ez egy jó nap volt” – olvasta csúfolódva, engem utánozva unokatestvérem. Berohantam, és kitéptem kezéből a naplót. „Ma rájöttem, hogy nemcsak a felnőttek, a gyerekek is gonoszak néha, ez egy nagyon rossz nap volt” – írtam bele, majd becsuktam, és bedobtam a szemétkosárba.

Szalacsi Ilona, Kassa

Tvrtko

A Gútáért Polgári Társulás és a Városi Kulturális Központ meghívására júniusban városunkban lépett fel Vujity Tvrtko. A Magyarországot és Pécset hazájának valló újságíró több nyelven beszél, és több diplomával rendelkezik. Elmondta, hogy horvát az anyanyelve, horvát a kultúrája, horvátul beszél édesanyjával és kisfiával, de magyar a hazája, piros-fehér-zöld a zászlója, és Isten, áldd meg a magyart a himnusza. 1996-ban a Miami Egyetemen végzett újságíró szakon. Gútai előadása lebilincselő és izgalmas volt, a majd háromórás beszédáradatot filmekkel illusztrálta, sokszor humoros formában tálalva. Elmesélte, hogy jutott be különböző trükkökkel Észak-Koreába, Türkménbasi birodalmába, Csecsenföldre, Csernobilba, hogy forgatott Ruandában és Haitin, Kambodzsában és Sierra Leonéban. Hogy Észak-Koreában 2009-et 97. évnek nevezik, mert 97 évvel azelőtt született a „nagy vezér”, Kim Ir Szen, akit 1994-ben bekövetkezett halála óta őt örök napként kell tisztelni, és aki nem hajol meg országszerte hatalmas szobrai előtt, az munkatáborba kerül. Türkmenisztán a Kaszpi-tenger partján a Nagy Türkménbasi birodalma, aki élete végéig államelnök és kormányfő egy személyben. A nemzetközi reptéren az útlevél- és vámvizsgálat után mindenkit lenyírnak, akinek hosszú a haja, vagy szakállt visel. Kőolajban, földgázban bővelkedik az ország, de bevételét az elnök saját magára fordítja. Tvrtko mesélt még az utolsó magyar hadifogoly viszontagságos, de szerencsés hazatéréséről, családegyesítésekről és az 1996-os atlantai nyári olimpia női tornászcsapatának aranyérméről. A gútai közönség felállva tapsolta.

Paulovics László, Gúta

Ifjú boldog évek

A Tornaljai Mezőgazdasági Műszaki Középiskola ökonómiai irányzatának 1966-ban végzett tanulói június 15-én 50 éves érettségi találkozójukat tartották osztályfőnökükkel, Lőrincz Géza tanár úrral. Annak ellenére, hogy a Dunaszerdahelyi, a Galántai, a Nyitrai, az Érsekújvári, a Komáromi, a Rimaszombati és a Rozsnyói járásból verődtünk össze, már tízszer, vagyis minden öt évben találkoztunk. Nagyon jó osztály voltunk. Az 50 éves találkozó ezért még nagyobb ünnep volt. A Tornaljai Városi Hivatal dísztermében megható zenével, szívhez szóló szavalatokkal fogadtak bennünket. Ezután a város polgármester asszonya, Szögedi Anna mindnyájunknak átadta a szimbolikus aranymatúra-emléklapot egy szál szegfű kíséretében. A szíveket melengető szavak után még egymást is köszöntöttük pezsgővel. Nagy örömet szereztek nekünk, hálásan köszönjük.

Mi még 50 év után is nagy szeretettel jövünk Tornaljára, e kedves városba, hiszen fiatalságunkból négy felejthetetlen évet töltöttünk itt. A fogadtatás után volt kollégiumunkat is megtekintettük. Az osztályfőnöki órán egykori iskolánkban boldogan foglaltuk el helyünket. Még arra is emlékeztünk, kinek ki volt a padtársa. Harmincan végeztünk, de sajnos négyen már eltávoztak az élők sorából. Emléküknek égő mécsesekkel és egyperces néma csenddel adóztunk. A vacsora a Centrál étteremben volt, utána tovább beszélgettünk: megosztottuk egymással apró örömeinket és bánatunkat. E nagy ünnep megszervezéséért köszönettel tartozunk Jutkának, Icunak, Piroskának, Katinak és Irénkének. Köszönjük a kellemesen eltöltött perceket, órákat. Bízom benne, hogy most már nem öt, hanem két év múlva találkozunk újra ugyanebben a létszámban. A Jóisten segítségét is kérjük, hogy ez megvalósulhasson.

Juhászné Gál Regina, Nagymácséd

Szent II. János Pál pápa ereklyéje

A füleki ferences plébániatemplom híveinek tudomására jutott Szent II. János Pál pápa vérereklyéjének elhelyezése a sávolyi plébániatemplomban, ezért június 16-án részt vettünk a szentmisén, és tiszteletünket tettük a szent ereklye előtt. Az ottani plébános Pavol Hovořák atyától megtudtuk, hogy az ereklyét Stanislaw Dziwisz bíboros, krakkói érsektől hozta 2015. június 18-án. A rozsnyói egyházmegyében a sávolyi plébánia elsőként kapta meg ezt az értéket, melyből 100 darab van az egész világon, négy Szlovákiában. Az isteni kegyelem úgy rendelte, hogy az ereklyével a plébániára érkezett Pavol Hovořák atya is, éppen pappá szentelésének 10. évfordulóján. Mivel az új püspök atya az érte és egyházmegyéjéért végzett imanapot a hónap 16. napjára rendelte, Hovořák atya is erre a dátumra tette az ereklye tiszteletét. Rendszeresen, minden hónap 16-án 18 órai kezdettel szentmisét szolgáltat jelenünk nagy szentjének tiszteletére. Pavol Hovořák sávolyi plébános szeretettel hívja és várja a zarándokokat.

Szabó Irén, Fülek

Találkozó

Az emberekkel való találkozás mindig izgalmas és érdekes, főleg azok számára, akik zsenge fiatalságuk pár évét valamilyen iskolában együtt töltötték. Ilyen találkozót szerveztek a Galántai Mezőgazdasági Szakiskola 1966-ban végzett diákjai. Idén június 14-én találkoztak Galántán, hogy felelevenítsék emlékeiket, és meghallgassák egymás beszámolóit a múlt évben történtekről. Sajnos a 21 diákból heten eltávoztak ebből a világból, mindnyájunk szomorúságára a tavaly még megjelent osztályfőnök is. Az elhunytakról egy perc néma főhajtással emlékeztünk meg. Mindössze nyolcan jöttünk össze, akik még érdeklődünk egymás iránt, épp ezért nagyon bensőséges, szinte családias volt a találkozó. Felelevenítettük a régi időket, a csínytevéseket, amire szinte mindenki másképp emlékezett, de nagy volt a vidámság. A finom ebéd és egy kis borozgatás után elbúcsúztunk, ígérve, hogy jövőre ugyanígy, ugyanitt találkozunk. De vajon hányunknak adatik meg a jövő? Tisztelet és elismerés a találkozókat megszervező Both Lojzi barátunknak, akinek tetemes dolga mellett még erre is futotta idejéből.

Bugyi Antal, Nagymácséd

Szalvétagyűjtők Jabloncán

A Vasárnapban megjelent szép képek, a fogadtatásról szóló kedves szavak arra ösztönöztek, hogy csatlakozzam én is a Kopertába írók táborához. Falunkban, Jabloncán ugyanis mindig történik valami említésre méltó.

A Csemadok elnöke, Cseh Angéla és kultúrtársai segítségével június 11-én szerveztük meg – már ötödik alkalommal – a szalvétagyűjtők találkozóját. A szomszédos településekről (Körtvélyes, Almás, Szepsi, Rozsnyó) érkező vendégek mintegy 37 400 szalvétája bizonyítja, hogy a gyűjtők életében napi munkájuk mellett különös szerepet kapott ez a szenvedély. A kultúrház tizenöt asztala megtelt szebbnél szebb szalvétákkal. Megindult a cserebere. A jelenlevők megtekinthették a szalvétatechnikával díszített tárgyakból (üvegek, cipők, csizmák, komódok, ékszerdobozok, postaládák) rendezett kiállítást, melynek csúcsát a tíz csodálatos „falvédő” jelentette. Dobos Marika Körtvélyesről finom tortával köszöntötte az 5. születésnapot ünneplő szalvétagyűjtőket. A mosoly az arcokon, a csillogó szemek felejthetetlen délutánról árulkodtak. A vendégkönyvbe bejegyzettek: „Örülök, hogy itt lehettem”, „… máskor is szívesen jövök, ha meghívtok…” egy újabb lökést jelentenek a további munkához. Köszönet Bazin Anikó, Cseh Angéla, Cseh Dóra, Cseh Ilona, Csobádi Zsuzsa, Csiho Bernadett, Csiho Viktória, Dobos Mária, Dobos Zsuzsanna, Háber Frida, Halász Ivetka, Kalmán Mária, Kovács Katalin, Miszko Jolika, Olajos Irénke, Kostka Monika gyűjtőknek és támogatóknak a tartalmas és kedves szombat délutánért.

Egy gyűjtő, M. Léna, Jablonca

Gróf Esterházy János emléktáblájánál

Nemrég részt vehettem e jelentős személyiség emléktáblája megkoszorúzásán a lévai Czeglédy Péter Gimnáziumban. Gróf Esterházy János munkássága mélyen érint engem nemcsak mint történészt, hanem mint magánszemélyt is. És így, a hallottak kapcsán eszembe jut újra édesapám, Ákosfalvi Ákossy Lajos mérnök tragikus sorsa, ami soha nem volt nyilvánosság elé vetítve, de nekem és megboldogult ikertestvéremnek mindig a becsület, az emberi tartás és az igazságos gondolkodásmód példaképéül szolgált. Apró gyerekek voltunk, mikor életét vesztette, emlékeim csak közvetve vannak róla. De hálás vagyok édesanyámnak, hogy megtanított őt szeretni és becsülni, ha nem is volt velünk. Emlékét nem hagyta gyereklelkeinkben feledésbe merülni.

Édesapám a bécsi kereskedelmi főiskolán diplomázott, s akkor, mikor gróf Esterházy ki mert állni a zsidótörvények ellen, édesapám a magyar hadseregnél Komáromban volt századosi rangban. Mikor a magyar hadseregnél is érvénybe jött a zsidókérdés, édesapám szabadságra küldte a zsidó katonákat avval, hogy ne térjenek vissza. Hány emberéletet mentett meg, én nem tudom, de ő rangját vesztette, és 1944-ben az ostrom alatt álló Budapesten egy munkásegységgel sáncokat ásott egész 1945. január 12-ig, mikor páter Kun András keze által életét vesztette.

Páter Kun András nyilas gyilkos, aki gumibottal, majd egy pisztolylövéssel oltotta ki édesapám életét egy nyilas megtorló osztagnak az élén. Hogy mint háborús bűnöst a háború után halálra ítélték, az ikertestvéremmel apa nélküli gyerekkorunkat nem orvosolja. Mint az sem, hogy édesapám képe a Kun András-perről szóló újságcikkekkel együtt ott lógott évekig – lehet, hogy még most is – a hadügyminisztérium falán a budapesti várban. Édesanyám 18 hónappal édesapám halála után kapott 30 rabot a hadügyminisztériumtól, akik három héten át ásták a Vérmezőt, míg édesapám hamvait megtalálták. Következett a díszes, puskaropogástól hangos katonai temetés, aztán minden feledésbe merült. De nem a mi számunkra. 1978-ban édesanyám apám hamvait hazahozatta a Rákos temetőből, azóta családi sírhelyünkben nyugszik. Léva szülötte volt, és 32 éves korában távozott az élők sorából, magával vitte felesége és két ikre szeretetét.

Tóth Mihályné Ákossy Ágnes, Léva

Dodó bácsi és a kis unoka

Ki ne ismerné a mi környezetünkben ezt a jó humorú öreg, nyugdíjas útkaparót? Mára ez a szakma is kihalt – ma az aszfalt- és betonburkolatos autóutakon eredménytelen volna lapáttal és csákánnyal javítani. Pedig milyen jó volna, illetve ráférne végtelen úthálózatunkra! Modernebbnél modernebb gépek végzik e fárasztó munkát az ember helyett. A mi kisnyugdíjasunk mindig büszke volt a számára kiutalt útszakasz kifogástalan állapotára, pedig nem cikkeztek róla az újságok. Nem várt érte vállveregetést, de nem is kapott. Manapság a televízió mutogatja a romos utakat. Nem kell messzire menni, a mi körzetünkben is jócskán akadnak. Ilyenkor a már régen nyugalomba vonult Dodó bácsi jut eszembe. Úgy ismertem, mint a leglelkiismeretesebb foltozót, aki azonnal cselekedett, nem várta meg, amíg a kis lyukacska hatalmas gödörré nőtt. Mit is érne egyszerű kéziszerszámjaival, amikor a légkalapácsnak is van mit dolgozni a puhának tűnő kemény masszával. És csak forró állapotban lehet formálni, szigorúan oda kell figyelni a hőmérsékletére. Nem is egy emberre, hanem egy egész csapatra kiszabott tevékenység ez.

Dodó bácsi szerette a szakmáját, és csak a szépre emlékezett. Most is az unokának mesélte azt az esetet, amikor egy nagy fejes az őáltala karbantartott úton haladt át. Az unoka addig hallgatta, míg az öreg elbóbiskolt. Akkor a gyerek megkereste a gondosan tárolt és konzervált útkaparószerszámokat, és kiment a kátyúktól tarkított útra, hogy ő majd rendbe hozza azt, amire már a nagypapának nem futja erejéből. Szánalmas képet nyújtott, amint az alig felcseperedett tízéves kissrác tiszteletet parancsoló kéziszerszámokkal igyekszik egy becsületes méretű mélyedést megszüntetni. Kis hősünk szerette volna meglepni délutáni szendergésbe merülő nagyapját. Már magában az figyelemre méltó volt, hogy valaki végre elvégzi a régen esedékes munkát, de hogy mindezt egy kiskorúnak sem nevezhető gyerekecske teszi! A látványra több addig száguldó gépkocsi lelassított. Voltak, akik kandi kamerát sejtettek, és sasszemekkel keresték a rejtekhelyét. De mit nem hoz az ördög! Fényképezőgépekkel és kamerákkal állig felszerelt, szenzációra éhes újságírókat. Ez lesz a világra szóló hír, Közép-Európában gyereket fognak munkába! A szemfüles riporterek csak úgy hemzsegtek. A nagy dulakodásban figyelembe se vették a közelben bóbiskoló öreget. Mindez csak addig tartott, amíg valaki székestül majdhogynem felborította. Erre a nyugalmazott útkaparómester felébredt. Ki más, mint kedvenc kutyája törleszkedett hozzá. Az álom egy pillanat alatt szertefoszlott. Eltűntek a tolakodó riporterek, a kíváncsi kamerák, de eltűnt az unoka is, aki már rég a számítógép billentyűit nyaggatta, és eszébe sem jutott, hogy ő valami munkát végezzen. Ez csak az öregapja álmában volt lehetséges.

Puss Rudolf, Somorja