Állunk rendelkezésére!

A kéméndi pincesoron

Szólt a muzsika június 22-én, mikor ott találkozott egy lelkes kis csapat. Emlékeztünk, örömkönnyeket ejtettünk, de főleg nagyon örültünk egymásnak. A szeretet és boldogság, ami sugárzott a csillogó szemű öreg diákokból, leírhatatlan. 50 éves találkozó, 1963-ban fejeztük be Vágfarkasdon a mi örökifjú osztályfőnökünk, Szalainé Pecena Katalin „segítségével” a IX. b osztályt. Mint eddig mindig, most is velünk ünnepelt, és együtt váltunk kis csínytevőkké. Gyerekek, de jó volt együtt! Karcsi, Zsuzsika, mindent köszönünk, ha ti nem kezdeményeztetek volna, ez a csoda nem jött volna létre. Köszi az egybegyűlteknek, szeressük egymást, gyerekek… Mindnyájunk nevében:

Pálné, Vágsellye

Kirándultunk Budapestre 

A Csemadok szentpéteri szervezetének köszönhetően szeptember 15-én részesei voltunk a 22. Budavári Borfesztiválnak. Ennek a már nagy hagyománnyal bíró ötnapos rendezvénynek mi a zárónapját választottuk, mivel a program szerint ez volt a folklór napja. A Budavári Palota teraszain Magyarország legnagyobb borfesztiválja várta a borok barátait, a kínálatban nemcsak csodás borok, hanem gasztronómiai kalandok, zenés és egyéb szórakoztató programok is vártak. Idén 15 országból több mint 250 borászat kínálta itt kiváló nedűit. A fesztivál mottója: BOR ÉS NŐ... MINDIG MÁSÉRT SZÉP! E gondolat kifejezte mindazt, amiért ebben az évben kiemelt figyelmet fordítottak a szebbik nem szerepére a borkészítésben. A vendég ország idén Portugália volt. A program 12 órakor a mintegy 600 főt megmozgató szüreti felvonulással kezdődött, majd ezt követte a népzenei és néptáncgála. A szereplők között ott volt Pál István „Szalonna” és bandája, a Kertész Táncegylet, a Szentendre, a Tanac és a Zalai táncegyüttes, a Kutyakölykök. Az egész délutánt betöltő fergeteges gálára a Csík zenekar koncertje tette fel a koronát. A jó borok mellett vásári és szüreti étkekkel várták a fesztiválozókat. A pomposok, kemencés lángosok, házi rétesek és illatos kürtőskalácsok mellől nem hiányoztak a sajtok, sonkák, stifolderek, szalonnák. Vasárnap lévén este kilenckor fájó szívvel hagytuk el a gyönyörű kivilágításban tündöklő Budavári Palotát, a jókedvűen kígyózó tömeget, hisz hétfőn reggel mindnyájunkat várt a kötelesség.

Pintér Márta, Szentpéter

Pontifex Maximus

Magyarországon jártam. Vagy hogy divatosan írjam, Magyarban voltam. Most Vilkén vagyok. Holnap meg megyek a búbánatba. No de amiről írok, az egy nagyon helyes kisváros. Nem árulom el a nevét, nehogy az ilyen magamfajta bunkók odaszokjanak, és elrontsák az ottani aranyos embereket. Jártam Magyarország legújabb büszkeségében, a Nemzeti Dohányboltban is. Az valami csoda! Ilyet még nem láttak. Kettő darab van belőle a városban. Leírom az elsőt, amelybe beléptem. (A másik is hasonló.) Kívülről teljesen be van sötétítve, mintha legalább temetkezési vállalkozás lapulna meg mögötte. Sehol egy reklám, sehol egy kukucskáló. Kíváncsi lennék, milyen gondolatok fordulnak meg a mai tizenévesek fejében, látva ezt a förmedvényt. Mit gondolhatnak, mi van odabenn? Mit csinálhatnak azok a bácsik és nénik, akik oda betérnek? Belső méretei is impozánsak. A hossza eléri és lehet, hogy meg is haladja a 3000 millimétert. A szélessége is megvan még testvérek között is az a 2000 milliméter. Lenyűgöző. Az első üzletben még nehezítésképpen két lépcsőfokot is meg kellett másznom, hogy elérjem a kiszolgálóhelyet. Itt jegyzem meg, hogy kifelé menet majdnem az orrommal nyitottam ki az ajtót, mert elfeledkeztem a lépcsőkről. Miután megvásároltam kedvenc dohánymárkámat, a kiszolgálónő még rám akart sózni egy másik fajtát is.

– Inkább átmegyek a másik boltba – védekeztem –, és majd ott fogok vásárolni, ahol csinosabb a kiszolgáló.

– Akkor én fogok nyerni – válaszolta önbizalomtól dagadó kebellel.

Miután ellátogattam a másik Nemzeti Dohányboltba is, amelyik a ferde toronynál található, visszatértem az elsőbe.

– Maga győzött – mondom a fiatal nőnek.

– Milyen tekintetben? – kérdezte zsiványkodva, játszva két fiúismerőse előtt a tudatlant.

– A csinosság tekintetében – válaszoltam. A csitri olyan egészségeset kurjantott örömében, hogy csak na.

Hazafelé tartva megálltam az egyik falu vegyesboltjánál. Eldicsekedtem az ottani kiszolgálónőnek is, hol jártam, hozzáfűzve:

– Szégyen, gyalázhat, hogy ilyen messzire kell menni egy kis füstölnivalóért.

Mondott valami cifrát, amit most inkább nem idéznék. Azzal próbáltam vigasztalni, hogy majd az új kormány, reméljük, visszaállítja az eredeti állapotot. Erre a nő sunyin körülnézett a tök üres helységben, majd csendesen megkérdezte:

– Gondolja, hogy lesz új kormány?

– Már hogy a mákos tésztába ne lenne – vigasztaltam őt tovább. – Csakhogy most már a Fidesz nem fog megelégedni a 75 százalékos többséggel, hanem mindjárt 86 százalékot fog szerezni. Így az új kormányfő a konzul, a cenzor és a tribunus címek mellé felveheti a pontifex maximus címet is.

Az a gyanúm, hogy nem fogom megérteni soha ezeket a magyarországi magyarokat. Viccnek szántam, és a nő mégsem tört ki önfeledt hahotázásban. Hogy miért nem? Ez már örök rejtély marad számomra.

Plavec Gyula, Vilke

Helyreigazítás

Ezt a helyreigazítást annak a hölgynek a kérésére teszem, akiről a Csau-csau című levelemben írtam, amely 2013. szeptember 10-én jelent meg a Vasárnapban. Nehezményezte, hogy beleegyezése nélkül valótlan dolgot írtam. Igazat kell, hogy adjak neki. Elmagyarázta, hogy az a kocsi, melyben kutyáit fuvarozza (jobb szó nem jut eszembe, elnézést!) nem babakocsi, hanem kutyák számára gyártott és kereskedelemben megvásárolható speciális háromkerekű jármű. Bocsánatot kérek helytelen magatartásom és tájékozatlanságom miatt!

Plavec Gyula, Vilke

Tollat fogok

Utolsó levelemben a forró nyári éjszakákról tettem említést, főleg múlt időben. Sajnos, jelen időben a forró nyári napok értek utol, július 18-án agyinfarktussal kórházba kerültem, és egy hétig nyomtam a neurológiai osztályon az ágyat. Még most is úgy érzem magam, mint egy tengerészgyalogos, az orvosok szerint egy fél évre előreláthatólag. Így még több időm marad a levélírásra, mert ha nem vagyok is ágyhoz kötve, a reggeli és esti sétámon kívül, amikor is 11 éves fiúunokám felügyelete alatt sétáltatom Nala nevű kutyámat, mást nemigen csinálhatok. Már talán közhelynek számít a Koperta oldalain a szókapcsolat: „tollat ragadtam”. Én most inkább úgy írom, „tollat fogok”, mert kicsit lassabbak a reakcióim, de tovább úgy folytatom, ahogy eddig: megint elölről kezdem el olvasni a Vasárnapot, kezdem a főszerkesztő vezércikkével, hisz abból mindig merítek témát magamnak. Megyek tovább, még az oldalak szerint is Petőcz Kálmán – Mont Blanc árnyékában különösen ritka dolgokról szóló visszaemlékezései nyerték el tetszésemet (külön tisztelettel üdvözlöm őt). Van azonban a 35. lapszámban a „kommunizmus bukásával” kapcsolatban egy kis megjegyzésem: szerintem senki sem élt még kommunizmusban. Hiszen nem éltünk kommunákban, nem ettünk csajkákból (kivéve a mostani hajléktalanokat, drogosokat a hidak alatt stb.). Csak a kommunizmus téveszméiben éltünk, és egypár nemzet (Észak-Korea, Kuba, némely dél-amerikai diktátor) tudja még élesztgetni a parazsat a hamu alatt, a mi országaink csak a szocializmusig jutottak, melynek voltak jó és rossz oldalai is, mint minden izmusnak. Most például nálunk, a posztszocialista országokban mi nem demokráciát, hanem „demokrat-izmust” építünk! Persze még mindig nem élünk rosszul, kivéve a munkanélkülieket, a már említett hajléktalanokat, kevés nyugdíjból élőket és a lustákat. Sajnos, nagy lett a szakadék a gazdagok és a szegények között. Sokat lehetne persze beszélni a különböző történelmi korszakokról, talán egészen a világ létezése óta folyik a harc a megélhetésért, és mindig voltak mások kárára ügyeskedők. Kalapot emelek olyan jó menedzserek, újságírók előtt, akik bele mernek fogni kényes kérdések boncolgatásaiba is, és a tisztesség határain belül, akik szavukat tettekkel is bizonyítják, és nem más tisztességes ember kárára emelik fel.

Ö ntelt hiúságú a pénznek világa

R obotoló embernek felkopik az álla

D öbrögi és Ludas Matyi letűnt világa

Ö sszeszúr vagy simogat a mának világa?

G azdag? Szegény? semmit se visz a másvilágra

I gaz nem mindegy ki mit hagy lányára fiára.

K i mint veti ágyát úgy alussza álmát

Ö rülj ember amíg csak élsz de nyújtsd be a számlát

R emélj higgy és szeress ez meghozza az árát!

Nem utolsósorban szeretném díjazni Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő asszonyt (persze az írásain fölül) mint jó menedzsert ezért a kopertai megjegyzéséért: „Olyankor talán érdemes venni még egy Vasárnapot”, mert mi, én és a feleségem alkalomadtán duplán is megvesszük az újságokat, ha valami valakit vagy valamit eltakar. 2. Kalapot emelek Hárs Ernő előtt Vége a vakációnak verséért, főleg a találó rímekért. 3. Üdvözlöm Kövesdi Károlyt minden írásáért, külön az Új Szóban megjelent, halászattal kapcsolatos tudásáért. 4. Csiba Annabella rovata a finomságot tükrözi. 5. Bodnár Gyula rutinosan választja meg témáit. 6. Vrabec Mária maga a tökély. 7. Urbán Klárának a Magyar sportolók rovatáért aranyérmet adnék (én magam is gyűjtöm ezeket). Üdvözlettel a meg nem nevezett professzionális és műkedvelő íróknak és az olvasótábornak:

Bokros Gyula, Szilice szülötte, Vígtelke lakosa

Abban az időben

Írásomnak azért adtam a keresztény (keresztyén) templomokban felolvasásra kerülő evangéliumi rész kezdő szavait, mert azok a szokások, amelyek ifjú- és gyermekkoromban a falusi élet természetes velejárói voltak, meghatározták a társadalmi kapcsolatokat, ma a „korszerű” életvitel következtében lassan feledésbe merülnek, tehát csak a hatvan-hetven év előtti (s ezt megelőző) időszakokra voltak jellemzőek. Azok a gyerekek pedig, akik a televíziók gyakran káros műsorain nevelkednek, vagy az internet előtt görnyednek, egyáltalán nem ismerik ezeket. Abban az időben, amikor a kézfogással pecsételt ígéretnek nagyobb értéke volt, mint most az ügyvéd által hitelesített szerződésnek, Szlovákia számos településén, szülőfalumban is a mostanitól jóval eltérően éltek az emberek. Akkor senki sem kapkodott, mindennek megvolt a maga ideje.

1. Szombaton estefelé minden háznál elkezdődött a porta takarítása, minden a maga helyére került, kisöpörték az udvarokat s a ház előtti utcarészeket. Nagy szégyen volt, ha ezt valaki elmulasztotta.

2. Abban az időben a vasárnap még ünnepnap volt. Mindenki ünneplőruhába öltözött, s délelőtt templomba mentek, „beharangozásig” a gazdasszonyok is megfőzték az ebédet. Délután a litánia után a lányok karon fogva sétáltak a faluban, a legények nótáztak is. A gazdák tavasztól őszig rendszeresen kijártak a határba. Szétnéztek a gabonaföldeken, kukoricásokban, mustrálták a szőlőt. Senki sem dolgozott. Egy kivétel volt csupán. Ha jött az eső, s a lucerna vagy a stajerka rendeken volt, futott akkor a falu apraja-nagyja. Favillával gyorsan boglyákba rakták (mert akkor aranyértéke volt annak). Eső után újra szétdobálták, hogy száradjon.

3. Esténként ünnepnapokon az emberek a megszokott helyeken összejöttek és beszélgettek. A diskurzus abban az időben nem a politikáról, hanem régi történetekről szólt, és meghitt hangulatban zajlott.

4. Vasárnap délután a vendéglők, „kocsmák” is megteltek „vendégekkel”. Százdon a második világháború előtt még három kocsma volt (Grossmann, Nagy, Hangya). A törzsvendégek kártyázás, sakkozás közben fröccsöt fogyasztottak. A sör nem volt divatos. Az én falumban ezt „úri italnak” tartották. Természetesen voltak pálinkakedvelő féldecizők is. Ezek gyakran összeszólalkoztak. Tudom, ez a világ már nem fog visszatérni, de nagyon jólesett a nosztalgiázás.

Budai Ernő

Kedves Vasárnap!

Nagyon szépen megköszönöm a lehetőséget, hogy a Vasárnap lehetővé teszi az olvasóknak azt, hogy megjelentethessék, ha valami különleges történik az életükben. Ez a találkozó most egy ilyen csodálatos dolog volt az életünkben.

Köszönöm a szerkesztőség összes tagjának, és kívánok számtalan boldog és termékeny évet, erőt, egészséget, hogy még nagyon soká örülhessünk a család barátjának, a Vasárnapnak. Tisztelettel:

Pál Erzsébet, Vágsellye

*

Szeretném Önöknek leírni, milyen sorsa van itt a hozzám járó Vasárnapnak. Bizony, nincs itt annak nyugta, mert a közelemben két és egy kicsit messzebbre szintén két magyar ajkú, nagyjában délről származó barátnőm van, kikkel a Vasárnap körüljárása után megbeszéljük azt, amit benne olvastunk. Igaz, hogy talán magának a szerkesztőségnek jobb lenne, ha mindenki rendelné a Vasárnapot, de kedves ismerőseim nyugdíja még az enyémtől is alacsonyabb. Tulajdonképpen „csereüzlet” alapon szolgál a Vasárnap, mert az említettek tavasztól őszig kiskertjük termékeivel látnak el. Remélem, hogy nem fogják zokon venni ezt a komportálást.

Natália Maliariková, Privigye–Prievidza