A tévériporter, aki előtt nincsenek titkok

Ő olyan akart lenni, mint Vitray Tamás vagy Friderikusz Sándor. A lehető legjobb. Hogy ezt elérje, töretlenül megy előre. Tizennyolc éves korától. Végigjárta a tévés ranglétra minden fokát, s nem titkolt célja, hogy eljusson a legtetejére, ami talán nincs is olyan messze. Hiszen már Junior Prima díjra is jelölték.

* Nagyon fiatalon jelentkezett a Riporter kerestetikbe.

A párkányi gimnázium végzettjeként, rögtön az érettségi után. Nem akartam kihagyni egy ilyen lehetőséget. Az MTV Nap-kelte műsora szervezte, s a verseny végeztével néhányunknak állást ajánlottak. Összesen hat évig, a Nap-kelte megszűnéséig dolgoztam ott. Jóllehet nem szerepeltem gyakran a képernyőn, úgyszólván száguldó riporterként voltam a csapat tagja. Megfizethetetlen, hogy számolatlan műfajban és témában próbálhattam ki magam. Forgattam gazdasági, politikai, kulturális vagy éppen sport témában, de készítettem televíziós jegyzetet, hosszabb interjúkat is.

* Tudatos volt a jelentkezés, vagy csak szerencsét próbált?

Amióta az eszemet tudom, mindig ezzel akartam foglalkozni, tehát teljes mértékben tudatos volt. Tizennyolc évesen nem hittem, hogy megnyerhetem, de úgy gondolom, így is szép eredményt értem el. Bejutottam a legjobb tizenkettő közé.

* Érettségi után nagy dilemma lehetett, hogy mit válasszon. A továbbtanulást vagy a tévézést.

A verseny alatt át is jelentkeztem a székesfehérvári főiskola levelező tagozatára. Ugyanis később, amikor dolgoztam, Budapestre jártam, nehéz lett volna megoldani az ingázást. Így is nagyon leterhelt.

* Hogyan emlékszik vissza a Riporter kerestetikre?

Hályogkovács módjára csináltam. Előtte nem voltam képernyőn, emlékeim szerint még csak mikrofonba se beszéltem. Úgy rémlik, hogy én voltam a legfiatalabb az 1075 jelentkező között. Meglehetősen komplex módon szűrtek bennünket. Például volt olyan teszt, amelyben közéleti személyiséget kellett felismernünk. Később feladatul kaptuk, hogy úgy készítsünk interjút valakivel, hogy a beszélgetés kezdetének pillanatában tudtuk meg, ki a vendég. Az én partnerem Moldova György lett, aki nem egy könnyű riportalany… Furcsa, formabontó interjú kerekedett belőle; azóta több ízben is találkoztunk, és sokszor emlegetjük. De kíváncsiak voltak a műveltségünkre, és vitatkozós, érvelős feladatok elé is állítottak. Sokrétűen mérték a tudásunkat, tehetségünket.

* Mennyire volt hátrány, esetleg előny, hogy akkor még nem tanulta a szakmát?

Nem tudom, előny volt-e, vagy sem. Sokan kiestek azok közül, akik tanulták. De úgy hiszem, hogy ezt a mesterséget nem lehet főiskolán elsajátítani. Rendkívül gyakorlatorientált. Bizonyos része valóban tanulható, és azt nem lehet megúszni, de a hozzá szükséges affinitás vagy benne van valakiben, vagy nincs. No és megveszekedetten kell, hogy érdekeljen, szinte mániákusan. Én például nagyon tudatosan készültem. Olyannyira, hogy 7-8 évesen Friderikusz-, Vitray-, Kepes-interjúkat rögzítettem VHS-re, majd jegyzeteket készítettem, hogy miért éppen azt a kérdést tették fel, amit. Elképesztő mennyiségű interjút olvastam, néztem, hallgattam életem során.

* A verseny után jött a Nap-kelte, hat évig.

Ott egy zöldfülűnek valóban volt lehetősége tanulni. Minden műfajban és minden szinten próbára tették az embert. De nagy felismerés is volt. Fiatalon, egy szlovákiai magyarnak az akkori köztársasági elnökkel találkozni, beszélgetni elképesztő fordulat. Végül nagyon kurtán ért véget a műsor, egyik napról a másikra szüntették meg, holott még érvényes szerződésünk volt az MTV-vel. Mindenki légüres térbe került, félve találgattuk, hogy mi lesz velünk. Ez az időszak elég nyomasztó hetekként, hónapokként maradt meg bennem. Néhány kollégával eldöntöttük, hogy jobb híján kezdünk valamit magunkkal. Emlékszem, hogy mikor megkérdezték, milyen jellegű műsorhoz volna kedvem, azonnal rávágtam: portréinterjúkhoz. Máig úgy gondolom, ez a műfaj megy a legflottabbul, beszélgetni tudok a legjobban. Ekkor és így indult el az Arckép, amelyet a Zugló tv stúdiójában vettünk fel. A sorozat legtöbb része a YouTube-ra is felkerült. 117 rész készült ilyen keretek között, és olyan jeles személyiségek voltak a vendégeink, mint Törőcsik Mari, Presser Gábor, Szabó István, Hankiss Elemér vagy Cserhalmi György. A műsor új részekkel a közelmúltban indult újra egy kereskedelmi csatornán. Nem lebecsülve a korábbi lehetőségeinket, úgy gondolom, hogy most már méltóbb helyen fut. Emellett itt kulturális műsorokat is készítek, híradózom, bár hozzá kell tennem, a politika kevésbé érdekel.

* Volt, akivel nagyon szeretett volna a műsorában beszélgetni, de nemet mondott?

Igen. Friderikusz Sándort szerettem volna a 100. adásba elhívni, meggyőződésem, hogy ő a szakma egyik legnagyobbja. Sajnos, azok közé s keretek közé nem jött el, de Geszti Péter is méltó vendégnek bizonyult a századik részhez. Még nem tettem le arról, hogy a nagy nyilvánosság előtt beszélgessek Friderikusz Sándorral. A Zugló tv nem országos lefedettségű csatorna, nem túl nagy hívóerő egy ilyen médiaszemélyiségnek. Ennek ellenére a meghívottak 98%-a eljött. Sokan ragaszkodtak ahhoz, hogy megnézzék az előző műsorokat. Például Presser Gábor és Szilágyi János is így állt kötélnek. Azt mondták, ők már annyit nyilatkoztak, hogy már mindent elmondtak. Aztán mégis eljöttek.

* Ki volt a mentora, akitől a legtöbbet tanult?

Mindenkitől tanulok. A jótól, de a rossztól is. Szakmailag leginkább Vitray és Friderikusz hatott rám. Vitray Tamással a mai napig nagyon jó a kapcsolatom, nem lehetek neki elég hálás. Ő is vendégem volt az Arcképben, akkor utóbb elfogadta a megkeresésem, hogy egy-egy beszélgetésem kielemezzük. Nagy felismerésem volt, hogy Vitray nem csak kiemelkedő televíziós, hanem elsőrangú pedagógus is. Sok mondatot őrzök tőle, amelyek életem végéig elkísérnek. Korábban a gimnáziumi osztályfőnököm, Csicsay Sarolta végig mellettem állt, támogatott, kampányolt a vetélkedő alatt. Egyébként is nagyon jó tanáraim voltak. Szerettem is a párkányi gimnáziumba járni. Most képzelje el, bőgtem a ballagásomon, ami lássuk be, nem túl jellemző…

* Ha visszanéz arra az időre és a mostani budapesti életére, hogy látja, mennyire változott meg a személyisége?

Úgy érzem, minden változott. Nyitottabb lettem, magabiztosabb és önzetlenebb. Mindig öntudatos voltam, de most még inkább. Ugyanakkor sokszor elbizonytalanodtam. Budapesten más az összehasonlítási alap, mint Párkányban. Karinthy egyik novellája arról szól, hogy találkozik fiatalkori önmagával. Kíváncsi lennék, milyen volna találkozni a tizennyolc éves önmagammal.

* Mit mondana ő?

Talán azt, hogy »Endre, ez eddig így nagyjából-egészében rendben van«. Szakmailag nem lehet okom panaszra. Rengeteget köszönhetek Gyárfás Tamásnak – ezt elsőként kellett volna említenem –, aki a Nap-keltének volt a producere. Ő egyebek mellett a Nemzetközi Úszószövetségnek is az alelnöke, és az Európai Úszószövetség kincstárnoka. Lassan nyolc éve neki köszönhetem, hogy úgymond, a »pályán lehetek«, hogy az Európai Úszószövetség és a Nemzetközi Úszószövetség hivatalos riportereként már a világ 20-25 országába eljutottam. Tizennyolc évesen ezt nem gondoltam volna.

* És mit üzenne ötvenéves önmagának? Addig még húsz év van; mit szeretne elérni?

Mindenekelőtt csúcsra szeretném járatni az Arcképet. Most már talán lassan a helyére kerül, ez idő szerint kéthetente vasárnap este látható. Profi kiszerelés, viszonylag nagy hatósugár, szigorúan politikamentesen. Ezenfelül van húsz másik, kidolgozott műsorötletem, amelyek megvalósításra várnak. Soha nem leszek show-mester, az kevésbé testhezálló. A lényeg, hogy beszélgethessek. Régen túl görcsösen akartam. Annyira komolyan vettem, hogy számolatlanul néztem vissza a felvételeimet, pontoztam a teljesítményem. Hat napon keresztül napi hat órát készültem egy-egy riportalanyra. Ami fellelhető volt, azt elolvastam, megnéztem. Nem is tudott meglepni a beszélgetőpartner. Túlkészültem. Persze, a felkészültséggel megtisztelem az alanyt, de ezt sem szabad túlzásba vinni.

* A médiának csak a televíziós oldala érdekli?

Aki tévés, az vagy bevallja, vagy nem, de rendkívül hiú. Élvezi, ha felvillan a piros fény, amely a felvételt jelzi. Szeretek szerepelni. Valószínűleg színész volnék, ha nem volnék riporter. Mindenki csinálja azt, amiben jó. Az a baj a magyar televíziózással, hogy nem gondoskodnak tudatosan az utánpótlásról. Néhány üdítő műhelytől eltekintve nem képeznek igazán jó újságírókat, szerencsétlen fiatalok nincsenek felépítve. Ráadásul, amit én mindenkor hiányolok: rendkívül kevesen csinálják szenvedélyből. Nincs bennük alázat. Nem tudom, mennyire vagyok tehetséges, de hogy szenvedélyből csinálom, az biztos. Meggyőződésem, hogy hosszú távon enélkül sikeresen nem lehet.

* Budapesten mennyire tartja a kapcsolatot a szlovákiai magyarokkal?

Amennyire csak lehet, tudniillik korosztályomból meglehetősen sokan élünk ott. Olyannyira elevenek ezek a kapcsolatok, hogy a gyerekkori barátaimmal kéthetente találkozom. Egyébiránt nagyjából minden második héten haza is jövök. Régebben szinte kizárólag Magyarországon tudtam elképzelni az életemet. Most már azt sem tartom kizártnak, hogy egyszer visszaköltözzek, és itt, Párkányban vagy a környékén éljek. Úgy látszik, öregszem.