Rimaszombatból a világba

Emlékszel még a legelső repülőutadra?

Persze. Olyan tizenkét éves lehettem, a szüleimmel mentünk kirándulni. Izgultam, de nagyon vártam is. Néztem a felhőket, a csodálatos kilátást. Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy szívesen dolgoznék ilyen környezetben. Tetszett, ahogy a légiutas-kísérők ténykednek a gépen. Aztán a repülések rendszeressé váltak, mert minden évben igyekeztünk valahová elmenni nyaralni.

Később turizmust kezdtél tanulni, így az egyetemi éveid alatt is sok helyre eljutottál, például az USA-ba.

Igen, még egyetemistaként egy nyarat kint dolgoztam mint vízimentő. Életem egyik legjobb nyara volt. Rengeteg élményt szereztem. Sokat utaztunk: jártunk Las Vegasban, New Yorkban, megnéztük a Grand Canyont. Ez volt egyébként az első nagyobb repülőutam egyedül. Aztán Amerika után úgy éreztem, kinyílt a világ. Többet akartam, menni mindenfelé, új helyeket felfedezni, kihasználni a különböző szakmai gyakorlatokat, cserediák-programokat.

Tulajdonképpen ennek köszönhetően tanultál meg spanyolul is, igaz?

Az egyetemi kötelező szakmai gyakorlatomat a Kanári-szigeteken, Lanzarotén töltöttem. Itt fél évig dolgoztam egy hotelban. Imádtam. És igen, itt tanultam meg spanyolul. Ez lett a második otthonom.

Légiutas-kísérőként tavaly nyártól dolgozol. Hogyan vált valóssággá ez a gyerekkori álom?

Sorban végigmentem azokon a dolgokon, amiket szerettem volna kipróbálni: vízimentő, szállodai munka, animátorkodás. De éreztem, hogy egyik sem az igazi. Majd földi kiszolgáló személyzetként (becsekkolás és felszállás intézése) helyezkedtem el a lanzarotei reptéren. Ide már spanyol nyelven felvételiztem. A reptéren újra közel kerültem a légi forgalomhoz, a régi álmomhoz. Hamarosan pedig több légitársasághoz is jelentkeztem légiutas-kísérőnek.

Végül az Etihadnál kötöttél ki. Hogyan zajlott a felvételi interjú? Mi mindenre kell készülni?

Már itt nagyon oda kell figyelni a megjelenésre. Térd alá érő szoknya, fehér blúz az ajánlott. Ez egy egész napos program, több fordulóval. Mi nyolcvanan voltunk ott az elején, amiből végül tizenhatan jutottunk el az utolsó körig. Kíváncsiak voltak a motivációnkra, de a testi adottságok sem mellékesek, mert például a feladatok közt volt, hogy kinyújtott kézzel fel kellett érnünk 212 cm magasságba. Voltak szerepjátékok, csapatmunka, improvizációs feladatok, individuális interjú, angol teszt, de például arra is felkészítettek, hogy ha vállaljuk a munkát, milyen élet várna ránk Abu-Dzabiban. Az interjú után két héttel derült ki, hogy felvettek, aztán egy hathetes tanulási folyamat kezdődött.

Milyen kihívásokkal kellett szembenézned?

A legkomplexebb az egészségügyi rész volt, hiszen ha bármi van a gépen, nekünk tudnunk kell segíteni. Fel kell ismerni a különböző betegségek tüneteit, tudni kell a gyógyszerek hatásait, tudnunk kell újraéleszteni, de még akár szülést levezényelni is. A tréningre fekete-fehérben jártunk, majd az utolsó héten már felvehettük az egyenruhánkat. Fantasztikus érzés volt először felölteni. Büszkeséggel töltött el, hogy eljutottam idáig. Az egyenruha ad egyfajta erőt, komolyságot is.

Melyik volt a legelső járat, amin már nem utasként repültél?

Az első út az egy úgynevezett betanulós járat. Itt még nem vagyunk beosztva, csak a többiek mellett figyelünk, mindent kipróbálunk, segédkezünk, ajtót nyitunk. Ha itt minden rendben megy, utána repülhetsz beosztottként is. Zürich volt az első olyan úti célom, ahol már ott is aludtam. Egyébként állandóan ellenőrzik a tudásunkat. Minden út előtt két kérdésre kell válaszolni. Eleinte állandóan tanultam, mostanra tartok ott, hogy már tudom a válaszokat. Minden gépnek más a belső rendszere, amit nekünk fejből kell tudnunk.

Hogyan néznek ki a napjaid? Mennyi szüneted van?

Minden hónapra előre megkapjuk a beosztásunkat. Ebben azért vannak szabadnapok is. Vannak rövidebb útjaink, ami azt jelenti, hogy még aznap vissza is térek az abu-dzabi szállásomra, és vannak olyan utak, ahol 24 vagy akár 48 órát töltünk az érkezési helyünkön, azután repülünk vissza. Ilyenkor van egy kis időnk felfedezni a helyet. Minden út előtt van egy összpontosításunk. Itt hangzanak el az adott országra vonatkozó szabályok (pl. mennyire biztonságos, mit vihetünk be, mire kell figyelni stb.), és itt tudjuk meg azt is, hogy milyen pozícióban dolgozunk majd a gépen.

Egy kicsit mindenhol otthon vagyunk a világban, és egy kicsit sehol sem.

Hogyan kezeled a jetlaget? Van erre valamilyen praktika?

Praktika erre nem létezik. Van, aki jobban viseli, van, aki kevésbé. Az biztos, hogy a megszokás segít. Eleinte ahhoz is nehéz volt alkalmazkodnom, hogy többnyire éjjeli járatokon dolgozom. A bioritmusom teljesen felborult. Sokat alszom napközben, de már hozzászoktam. A legnehezebbek a tíz óránál tovább tartó utak.

Mi a legjobb és mi a legrosszabb ebben a szakmában?

Nincs még egy olyan munka, amivel ennyi helyre eljut az ember. Az összes földrészt bejárjuk. A legrosszabb az, hogy egy kicsit mindenhol otthon vagyunk a világban, és egy kicsit sehol sem. Hiába van mindenhol szállásunk, azért néha hiányzik a biztos otthon, a stabilitás. Meg elég nagyok a végletek, hol rengeteg emberrel vagyunk körülvéve, hol magányosak vagyunk. Nehéz a barátkozás is, mert sokszor bonyolult összeegyeztetni a programjainkat, más a beosztásunk. Ráadásul fizikailag is elég fárasztó ez a munka. De mindezek ellenére nagyon szerencsésnek érzem magam.

Nincs még egy olyan munka, amivel ennyi helyre eljut az ember.

Melyik volt az eddigi leghosszabb, legfárasztóbb utad?

Szilveszterkor húsz órán keresztül voltam egyenruhában. Washingtonba mentünk. Csak maga az út volt majd 15 óra, nekünk pedig előtte és utána is egy órát már a gépen kell lennünk. Annyira fáradt volt mindenki, hogy azokból a tervekből, hogy majd Washingtonban bulizunk, nem lett semmi. Ilyen hosszú utakon sokan lesznek rosszul, a gyerekek türelmetlenek, sírnak. Egyszerre kell pincérnek, orvosnak, lelki tanácsadónak lennünk.

Milyen problémákat kellett már megoldanod a gépen? Egyáltalán milyen problémák fordulhatnak elő?

A hányás elég gyakori. Sokan rosszul viselik a fel- és leszállást, főleg a gyerekek. Sokszor fordul elő ájulás is a légnyomás változása miatt. Vannak, akik félnek a repüléstől, őket meg kell nyugtatnunk. Gyakori a dehidratáció is, mert a gépen száraz a levegő. Ha valaki fáradt, kimerült, ez is megnöveli a különböző problémák esélyét. Ha komolyabb gond van, például szívroham, akkor kapcsolatba kell lépnünk a légi orvosokkal. Ők határozzák meg azt is, szükséges-e kényszerleszállást végezni. De rengeteg eszközünk van arra, hogy ellássuk az eseteket. Az agresszív, részeg utasokat is fegyelmezni kell.

Ha már részeg utasok, milyen utastípusokkal találkozol?

Már eleve a beszállásnál próbáljuk felmérni, hogy milyen emberekkel utazunk majd, kire kell különösen odafigyelnünk. Előfordult például, hogy egy anyuka toporzékolt a gépre szállás előtt, hogy nem képes végigcsinálni az utat, nagyon fél. Ilyenkor fel kell szólítani az utast, hogy döntse el, képes-e felszállni, hogyan érzi magát. Akár meg is tagadhatjuk a gépre szállást.

Utasként hogyan tudjuk segíteni a munkátokat?

Nem jó, ha állandóan nyomogatva van a hívógomb. Ez nem a kiszolgálásra, hanem vészhelyzetre lett kitalálva. Mindenkit nagyon szívesen kiszolgálunk, de fontosabb, ha valakinél tényleg baj van. Egyébként sokszor jönnek oda az utasok csak csevegni, olyan is volt, hogy megkérdezték, segíthetnek-e valamit, ez nagyon kedves.

Mit tanácsolsz annak, aki bele akar vágni ebbe a szakmába?

Akiben van egy kis vágy beutazni a világot, vagy csak szeretné kipróbálni ezt az életmódot, az vágjon bele! Ez egy nagyon szép szakma. Nincs még egy olyan hivatás, ahol ilyen kis idő alatt ennyi szép helyet lehetne felfedezni. Fittebb fiataloknak ajánlom, mert meglehetősen kimerítő, de az is biztos, hogy nem monoton munka. Rengeteg téren lehet tapasztalatot szerezni légiutas-kísérőként. Én szeretem.