<p>A CERN vezetősége kétévente szakmai programot szervezett a tagországok nagykövetei és diplomatái számára. 1999 tavaszán is sor került erre az eseményre, tehát már megérkezésem után néhány héttel belülről megismerhettem a CERN munkáját. A program részeként a főigazgató és a fő projektek vezetői a központ nagy előadótermében bemutatták a szervezetet és a laboratóriumban végzett tudományos kísérletek eredményeit.</p>
Utána lementünk a mélybe, megtekintettük a huszonhét kilométeres alagút egyik szakaszát. Minden delegációhoz csatlakozott néhány munkatárs, aki az illető nagykövet országából érkezett. Engem és a kollégámat egy kassai fizikus kísért, aki hosszú évek óta a CERN-ben dolgozott, s azóta is ott működik teljes állású kutatóként. Pavel Šafaříknak hívják. A másik szlovák kolléga Vlado Černý pozsonyi fizikus volt, aki gyakran feltűnik Štefan Hríb Lámpa című terefereműsorában.
Száz méter mélybe süllyedtünk a lifttel, több biztonsági kapun keresztül kellett átmennünk. Végre megérkeztünk az alagútba. Körülbelül hét méter az átmérője, közepén fut a sárga cső, amelyben a felgyorsított atommagrészecsék köröznek. Mindenhol steril tisztaság, rend, a munkatársak fehér köpenyben, sisakban, a közlekedéshez elektromos járművet vagy kerékpárt használnak. Az alagutat ötszáz méterenként hermetikus, tűzálló rekeszfal és ajtó választja el a következő szakasztól. Itt csak a karbantartó és felügyelő személyzet mozgott, esetleg a föld alatti raktárból hoztak néha valamit villamos targoncán. A tudományos munkatársak, kutatók zöme a főépületben, a nagy számítógépközpontban vagy a részecskeütköztető négy pontján felépített kísérleti részleg valamelyikében dolgozott. Miután feljöttünk a föld alól, kisbuszba ültünk, és elvittek bennünket az egyik ilyen kísérleti részlegre, amelyet ALICE-nek hívtak. Ez már Franciaországban volt, több mint öt kilométert furikáztunk, mire odaértünk. Itt dolgozott a legtöbb szlovákiai fizikus. Nagy lelkesedéssel mutatták be azokat a kísérleteket, amelyeket az ALICE-ben végeztek.
Jól jött nekem ez a látogatás mindjárt a kinn tartózkodásom elején, mert jobban bele tudtam magamat élni a tudományos tanácsban és az igazgatótanácsban zajló történésekbe. Akkoriban kellett végérvényesen eldönteni, leállítják-e a LEP-et, a nagy elektron-pozitron ütköztetőt, és elkezdik-e helyébe telepíteni a LHC-t, a nagy hadronütköztetőt. Ahhoz, hogy a hadronok ütköztetésekor kimutatható legyen az áhított Higgs-bozon, óriási energiát, 8 teraelektronvoltot kellett a részecskéknek átadni. Speciális műszaki megoldásokkal gyártott szuperpontosságú elektromágneseket kellett telepíteni a körgyűrű bizonyos részeire, a megfigyelőállásokon pedig olyan berendezéseket kellett elhelyezni, amelyek képesek felfogni és feldolgozni azt a temérdek impulzust, amely a fénysebességhez közeli gyorsaságú ütközésekkor keletkezik. Soha nem látott számítógép-együttest kezdtek építeni, amely kitöltötte egy ötszáz négyzetméteres, tíz méter magas csarnok belsejét. Mindez borzasztóan sokba került, miközben állandóan ott lebegett a kockázat, hogy így sem sikerül majd felfedezni a Higgs-bozont.
Akik tehát a LEP leállításáról és az LHC megépítéséről döntöttek, komoly felelősséget vállaltak. A CERN költségvetése körülbelül egymilliárd svájci frank. Szlovákia részesedése a tagországok közül a legkisebb, csak 0,44 százalék. Ekkora a szlovákiai gazdaság nagysága a CERN húsz tagországáéhoz képest. De ez az alig fél százalék is több mint ötmillió svájci frankot tesz ki. Egy olyan országban, ahol a művelődés és a tudomány presztízse nem túlságosan nagy, és az egymást követő kormányok általában arányaiban kevesebb pénzt juttatnak az említett két területre, mint más európai államokban, komoly gondot okoz az ötmillió frank évi átutalása. Az én nagykövetségem alatt is legalább kétszer felmerült Pozsonyban a kérdés: minek is nekünk a CERN, mi a tagságnak a haszna? Egyszer még az is napirendre került, hogy talán ki kellene lépni, habár azt hiszem, ezt nem gondolták teljesen komolyan. Hosszú táviratban kellett elemeznem, miért nem volna ildomos otthagyni a szervezetet, ha már egyszer beléptünk.
A legnagyobb gondot az okozta, hogy az ötmillió frank (tíz-tizenöt évvel ezelőtt még kevesebb volt) csak az alapbefizetés. Ahhoz, hogy a szlovákiai munkatársak a CERN-ben teljes értékű munkát végezhessenek, még több pénzre van szükség. Az általuk folytatott kísérletek lebonyolításához szintén hozzá kell járulni. Sok mindent el lehet végezni itthon – Pozsonyban, Kassán –, és csak az eredményeket kell applikálni a genfi laboratóriumban. Ehhez is meg kell azonban teremteni a megfelelő feltételeket. Genfi kiküldetésem alatt gyakran hallgattam a szlovákiai kutatók panaszát, hogy az állam mennyire elégtelenül támogatja az ott végzett kutatásokat. Pedig a CERN-tagság nemcsak erkölcsi, hanem anyagi haszonnal is jár.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.