A megfélemlítés és következményei

Mindannyiszor értetlenül állok az ilyen esetek előtt, mert szakmai szempontból tisztában vagyok vele, hogy ez a nevelési módszerek hiányát jelzi, de emberként sem tudom megérteni, mi késztet valakit arra, hogy ilyen félelemkeltést alkalmazzon (nem beszélve arról, hogy másrészt azt várja a gyermekétől, őszintén ossza meg velem, mi nyomja a lelkét). Ilyenkor persze az első dolgom – még a felnőtt jelenlétében – megnyugtatni a gyermeket, hogy nem kell félnie, nálam nincs injekciós tű.

Különböző típusú ijesztgetéseket az ember úton-útfélen hallhat, fiatal és idősebb felnőtt szájából egyaránt. Nagyon haragszom, ha bárhol ilyen megfélemlítéssel próbálják rávenni a gyermeket arra, hogy úgy viselkedjen, ahogy a szülő, nagyszülő elképzeli. Főképp azért, mert ezzel csak a nevelés hiányosságaira világítanak rá, miközben próbálják a felelősséget a gyermekre hárítani. Megfelelő nevelési elvek mellett ugyanis szükségtelen a fenyegetőzés.

Szörnyek az ágy alatt

A múltban előszeretettel alkalmazták a mumusokkal, zsákos emberekkel stb. való ijesztgetést. A cél eredetileg az, hogy megszüntessék a gyermek meg nem felelő viselkedésformáit. Ehelyett jellemzőbb, hogy ilyenkor hosszú távú félelmek, néhány esetben akár fóbiák is kialakulhatnak. Legtöbbször általánosodik a félelem, ami azt jelenti, hogy az ismeretlentől vagy akár valamilyen embertípustól, természetes jelenségtől (sötétség, villámlás, mennydörgés…) való rettegés alakul ki.

Az, hogy hosszú távon milyen hatása van az ijesztgetésnek, ugyanúgy, mint bármi más, egyénfüggő. Van, aki már gyermekkorában sem veszi egészen komolyan a félelmetes lények fenyegetését, esetleg a növekedés során jön rá, hogy a szörnyek nem is léteznek. Más típusoknál viszont túlzott félelmet, rettegést vált ki, amely megbénítja őt a hétköznapokban ahelyett, hogy segítene az érvényesülésben. Sokszor egyfajta belső kontrollá válik, és a gyermek minden nagyobb lépés előtt retteg, hogy ha nem nyújt 100%-os teljesítményt, kudarcot vall. Ilyenkor megesik, hogy bár tudja az anyagot, mégis úgy érzi, nem elég jól, így nem szólal meg feleléskor, és a tudásának esetleg megfelelő 2-es, 3-as osztályzat helyett 5-öst kap.

Ha ezt átvetítjük a nevelési célra, azt látjuk, hogy a módszernek sem az egyik, sem a másik típusú gyerkőcre nincs olyan hatása, amely miatt érdemes volna alkalmazni. Míg az első csoportba tartozókról, úgymond, lepereg, hogy éppen milyen félelmetes lénnyel rémisztgetjük, a második csoportba sorolhatóknál a kívánt hatásnak épp az ellenkezőjét érjük el, hiszen később szinte megbénítja őket az időnként rájuk törő félelem.

Szerencsére mára ez a nevelési elv már elavultnak számít, hiszen több szakember is rámutatott arra, hogy több kárt okoz, mint amennyi haszna van. Ma jobbára a felnőttek kétségbeesésének a jele, amikor már nem tudnak mit kezdeni a gyermek viselkedésével.

Rettegés az injekciótól

Az ijesztgetés 7-8 éves korig a legveszélyesebb. Ennek két oka is van. Az egyik az, hogy a gyermek ilyenkor még nem tudja megkülönböztetni a valóságot a képzeletvilágtól – ezért lehet káros a felügyelet nélküli mesenézés is, hiszen mindent, amit a tévében lát, valóságként él meg. A másik ok az, hogy eddig a korig feltétel, kritika nélkül mindent elhisz a szüleinek. Veszélyes, ha tehetetlenségünkben azzal fenyegetjük, hogy ha rossz lesz, a doktor bácsi majd egy nagy injekciót ad neki. Utána miért csodálkozunk azon, hogy amikor orvoshoz visszük, kétségbeesetten zokog, és próbálja kikerülni az helyzetet? Természetesen nem azt akarom ezzel mondani, hogy minden gyermeket, aki fél az orvostól, riogattak a szülei.

Amikor a kicsit mesebeli, a valóságban nem létező lényekkel ijesztgetjük, a helyzet még rosszabb. Mivel ezek a figurák a valóságban nem léteznek, nem lehet őket sem helyhez, sem képhez kötni. Ettől még félelmetesebbé válnak, hiszen a gyermek nem tudja, hogy az alak hol található, hogy néz ki, s ki az, akitől egyáltalán félnie kell. Így nem csoda, ha a hétköznapi dolgoktól is rettegni kezd – legáltalánosabb a sötétségben való szorongás, hiszen akkor hiányzik a látás képessége, rosszabbul tájékozódunk, s nehezebben tudjuk felismerni, mi rejtőzik a sötétben, minden hang, reccsenés félelmetes képzeteket válthat ki. Ugyanígy kialakulhat emberektől való félelem. Ha boszorkányokkal, zsákos emberekkel stb. ijesztgetjük a gyermeket, könnyen félhet minden idegentől.

A legjellemzőbb hatások

Az ijesztgetés hatására felléphet alvászavar – rémálmok, a gyermek nem akar este aludni, próbálja halogatni a lefekvés időpontját, esetleg a már szobatiszta újra bepisil. Nem ritka a sötétben való félelem: sokszor bekéredzkedik a szülői ágyba, még akkor is, ha már egy ideig a saját szobájában aludt. Kérheti a felnőtteket, hogy hagyják égve a villanyt, esetleg nem megy egyedül aludni, szeretné, ha a szülő vele maradna, míg elalszik. Felléphetnek szomatikus (testi) jelek, fej- vagy hasfájás, de akár dadogás és ún. elektív mutizmus is (a némaság olyan formája, amely bizonyos helyzetekhez kötődik).

Ezekre azoknak is érdemes odafigyelniük, akik nem élnek ilyen nevelési módszerrel, hiszen a gyermekre a környezetéből bárki hathat – óvodában, iskolában, nagyszülők, szomszédok, ismerősök stb. És nemcsak felnőttek, hanem gyerekek, sőt akár még az idősebb testvérek is alkalmazhatják a bántalmazásnak ezt a típusát.

„Gyerek vagyok, nem hülye”

Sokan, sajnos, elfelejtik a tényt, hogy attól, hogy a gyerek kicsi, még megértheti, mi miért történik, s milyen következményekkel jár a viselkedése. A leghatékonyabb módszer, ha elmagyarázzuk neki, mit miért nem szabad, milyen következménye lehet annak, ha valamit rosszul tesz. Tény, hogy ez sokkal több türelmet és odafigyelést igényel a felnőttek részéről, viszont a hatás hosszú távú. A lényeg, hogy mindig a korának megfelelő szinten, őszintén, a valóságnak megfelelően magyarázzuk el, miért nem engedünk meg neki ezt vagy azt.

Ne legyünk túl szigorúak gyermekünkkel. Gondoljunk arra, még felnőtt fejjel is előfordul, hogy nem tanulunk meg valamit rögtön első szóra. Adjunk időt neki tanulni, akár még tévedni is – nagyobb hatása lesz, ha saját bőrén tapasztalja meg a következményét, mint ha bármilyen létező vagy nem létező lényekkel riogatjuk.

A szerző gyermekpszichológus