A bársonyos forradalom: Ahogyan mi éltük át

Cs. Liszka Györgyi

Alig egy évvel az egyetem befejezése után a Madách Könyvkiadóban még kölyökként ért a forradalom. Évfolyam- és munkatársammal, Ferenczi Margittal természetesen a lázadás oldalán álltunk annak előtte is, az arrogancia, az ostobaság, a betokosodott, rugalmatlan, tehetségtelen és sunyi rendszertől idegenkedve. Persze, ott, abban a kiadóban akkor sem volt ez olyan hűhanagy bátorság, ott csoportosult a hazai magyar ellenzékiség java. Akkor azt hittem, a megfélemlítés és elszigetelés a szocializmus vagy kommunizmus, vagy legalábbis a kommunista párt egyeduralmának eredménye. Most már tudom, bármilyen hatalom, ha visszaél a helyzetével, ugyanoda jut: lesz belőle valamilyen izmus.

Maga a november 25 éve fergeteges eufóriával töltött el, az a boldogság és lelkesedés leírhatatlan, ami akkor ért. Mert akkor mindenki egyet akart, megdönteni a hatalmat. Miután megdőlt, jöttek a hamis partizánok, s mert akkor meg már mindenki mást akart, nem is volt nehéz újra legyűrni a józan észt. Igen, csalódott vagyok, de azt tudni kell, hogy a szabadságot többre becsülöm a gazdaságnál. És a 25 évvel ezelőttihez képest most szabadság van. Még. A csalódottságom ebből a még szócskából indul, és abból a naiv elvárásból, hogy hamarabb felzárkózunk a fejlettebb szomszédokhoz. Állatfarm, ez jut szüntelen az eszembe ezekre a rendszerváltásokra gondolva. (Határon innen és túl.)

Ferenczy Éva

25 éve a Csemadok Központi Bizottságán dolgoztam Pozsonyban, közel a Szlovák nemzeti felkelés térhez, a bársonyos tüntetések központi helyszínéhez. Egészen addig el sem tudtam képzelni, hogy másért is ki lehet állni, mint a magyarságomért… Először történt meg velem, hogy egy borzongatóan lelkesítő, minden különbséget megszüntető egység részének éreztem magam. Akkor furcsa volt, hogy ilyesmire sor kerülhet, mára szinte természetessé vált. Sok új kifejezést, nevet tanultam azokban a napokban. Először voltam „mítingen”, ráadásul olyanon, amelyen ezrek vettek részt. Kulcsot csörgettem, és együtt kántáltam a tömeggel olyasmiket, hogy posledné zvonenie… odstúpiť, odstúpiť… nechceme násilie… Szónokokat hallgattam: Milan Kňažkót, Budajt, Fedor Gált. Rettenetesen büszke voltam, amikor Grendel Lajos vagy más magyar szónok beszélt a tömeghez, és magyarul is elhangzott néhány lelkesítő mondat. Mindennapi szókincsem részévé vált a vépéen és az efemká mozaikszó. Lúdbőrös hangulatokra, merész, lázító szónoklatokra emlékszem. És arra, ahogy az akkor nyolcéves fiammal és néhai férjemmel megálltunk a tömeg szélén, amely terebélyesedett, a széléből közepe lett, és a gyerek az apja nyakában kötött ki, aztán utat törtünk, mert haza kellett vinni, lefektetni. Maradtak emlékfoszlányok: mosolyokról, arcokról, reményekről; dalokról és dallamokról, amelyek betöltötték a tereket. A remény pedig tovább él bennem. Úgy vélem, sokat kell finomítani a mi demokráciánkon ahhoz, hogy a szabadságot, amely felé ’89 bársonyosa kaput nyitott előttünk, igazán élvezni lehessen.

Kövesdi Károly

Nyolcvankilenc tavaszán egykori kirúgottként visszahívtak az Új Szóhoz, így a rendszerváltás napjait a kulturális rovat szerkesztőjeként éltem meg. Nehéz megfogalmazni a szabadság élményét. Talán két szóval: nagyon emberi volt, és eufórikus. A belváros szinte forrongott: a Mozart-házban, a VPN-központban, a belvárosi kávéházakban dúló viták maradtak meg bennem, ahol velünk egyívású srácokkal vitáztunk. Dehogy voltak ők politikusok! Ami megejtő volt: senkit sem zavart a másik mássága. Jött a rohangálás, prágai repülőutak, interjúk elnökkel, belügyminiszterrel, mindenféle prominenssel, akiknek nem voltak szóvivőik. Az ember csak úgy, szabadon besétálhatott a parlamentbe. Egyik pillanatról a másikra a középpontba csöppentem: légy egy óra múlva a Carltonban, osztjuk a sajtót – hívott Sz. L. Ügettem. Heten-nyolcan lehettünk, azóta sem tudom, mi lett az akkori srácokkal. Kifaroltam, ez nem az én világom. Írni akarok, szabadon, nem tisztogatni és hatalmat gyakorolni. Mert a legnagyobb élmény a gondolat szabadsága volt. A térre járni időnk se nagyon maradt, dolgoztunk, hogy új arculatot kapjon egyetlen napilapunk, amelyben jócskán akadtak vonalas emberek. Aztán szertefoszlott a varázs. 1990 tavaszán már döbbenten hallgattam a parlament kapujának betörésére készülő felheccelt tömeg ordítását. Hamarosan megindult a mečiari gépezet, és a forradalom felzabálta a gyermekeit. Mindezek ellenére azóta is úgy gondolok vissza ’89 novemberére, mint egy csodára, amely egyszer adatik meg az ember életében. Mostanában azon töröm a fejem, hogy pár év múlva hogyan tudom elmagyarázni mindezt az unokámnak.

Szabó G. László

Sem bársonyra, sem forradalomra nem emlékszem, csak a hatalmas tömegre Pozsony szívében. Délután volt, kicsit hűvös, de a tömegben szinte perzselt a levegő. Volt ebben valami riasztó, ugyanakkor megnyugtató is, hogy végre valami történni fog, elmozdul az ország a dermesztő fagypontról. Időbe telt, míg átverekedtem magam az emberek között, akik akkor még talán csak a zsebükben melengették a kezüket. Később juthatott eszébe valakinek, ahogy a kulcscsomóját szorongatta, hogy elő kellene venni, és addig rázni, amíg a tér hangos nem lesz ettől az „utolsó figyelmeztetőtől”. Mire hazaértem, a tévé már élőben közvetítette a történéseket. Otthon a kellemesen fűtött szobában természetesen könnyebb volt drukkolni azoknak, akik helyettem is ott álltak a főtéren azzal a szent meggyőződéssel, hogy ott és akkor valami új kezdődik az életünkben. Az új aztán el is kezdődött, annak minden hátulütőjével, s most ezt élvezzük – és szenvedjük is olykor. De akárhogy van is, így jobb, ahogy van. November 17-én mindenesetre megrázom majd a kulcsaimat, emlékezve azokra, akik elindították és célba is juttatták ezt a csodás forradalmat.

Urbán Klára

November 17-én Besztercebányára indultam. Előző nap már mozgolódtak a diákok Pozsonyban. Pénteken Prágában sokkal puskaporosabb volt a levegő, ott a tüntető fiatalokkal nem bántak kesztyűs kézzel a kivonuló rendőrök. Gumibotokkal támadtak – mesélték az ország akkori fővárosából Az év atlétái ankét kihirdetésére érkező kollégák és sportolók. Egyesek rémtörténeteket meséltek, halottakról, vérontásról. Mindannyian lélegzetvisszafojtva vártuk a fejleményeket, a híreket. Akkor még nem voltak mobiltelefonok, sem internet, egymástól, a szerkesztőségekből, a rádiós kollégáktól próbáltunk megtudni valamit. Furcsán feszült volt mindenki, érezhető volt, hogy megmozdult valami, mindannyian tele voltunk reménnyel, de egyben aggodalommal is. Pozsonyba visszatérve, ahol már javában zajlottak az események, mi is bekerültünk a sodrásba: rohantunk a térre, fogtuk egymás kezét, ölelkeztünk, csörgettük a kulcsot, ujjongtunk. És vártuk a csodát. S hittük, hogy eljött. Bár az évek múltával sokszor eszünkbe jut, hogy nem éppen ezt akartuk!

Vrabec Mária

1989 novemberében elsőéves egyetemista voltam, épphogy kezdtem megszokni az órarendet, amikor a november 17-i prágai diáktüntetés híre mindent felborított. A szocialista újságírás alapjainak és a kapitalista újságírás bírálatának elsajátítása helyett az egyetemen az eseményekről vitatkoztunk, délutánonként pedig ott voltunk a tüntetéseken. Emlékszem, hogyan nevettük ki Balog Beával, a Slovak Spectator főszerkesztőjével a Presscentrum bejáratánál posztoló milicistákat, mennyire meghatódtunk, amikor a hatalmas tömeg „az első demokratikus hóesésben” megtapsolta a magyarul is felszólaló Grendel Lajost, milyen barátságosak voltak egymáshoz az emberek még a mindig túlzsúfolt 39-es buszon is. Abban a felfokozott hangulatban könnyű volt elhinni, hogy jobb világ kezdődik, és olyan fiatal voltam, hogy feltétel nélkül el is hittem. Azt már csak később, visszatekintve láttam meg, hogy a jellemek és a túlélési praktikák már akkor is megmutatkoztak – avítt kommunista tanáraink szó szerint azonnal köpönyeget fordítottak, a szürke öltönyt és vörös nyakkendőt farmerre és VPN-kitűzőre cserélték, s „rugalmasságuknak” köszönhetően maradhattak az egyetemen. Marxista filozófia helyett szinergetikát kezdtek oktatni, később menedzsmentet, és az utánunk jövő diákok már nem is sejtették, kikkel van dolguk. Valahogy felemásra sikerült az egész, de ma már tudom, hogy ez a természetes. A bársonyos forradalom olyan lehetőség volt, amellyel az elmúlt huszonöt évben nem tudtunk élni, és amíg a többség olyan emberekre voksol, akik „észre sem vették, mi történt 1989 novemberében, mert otthon csempézték a fürdőszobát” (Fico), addig ez így is marad. Huszonöt év egy embernek is kevés, nem egy egész társadalomnak, ahhoz, hogy éretté váljon, felelősségtudat alakuljon ki benne. A lényeg, hogy minden lehetőséget megkapott, a többi csak rajta múlik.