Komposzt – amikor az ember földet teremt

ÚJ SZÓ-ÖSSZEÁLLÍTÁS

Nincs az a kis kert, amelyik három tárolót el ne bírna látni munkával.

Komposztálni ugyanaz, mint komponálni. Ebből-abból, szinte csak maguknak való, máshol nem kellő vagy éppen galibázó anyagokból, talált vagy hozott konyhai s kerti hulladékból összeállítunk valamit, ami nemcsak földdé érik, hanem földjavító is. Kellő ihlet (vagy múzsa) persze itt is szükséges. Ha igaz, hogy a kert az ígéret földje, márpedig ebben sincs okunk kételkedni, a komposzt, a tőlünk származó föld kétszeresen az. Hogy miből és hogyan és mennyi idő meg milyen körülmények közt lesz a nyiszadékokból, csenkeszekből, csutkákból, szárakból s mindenféle természet adta részecskékből komposzt, azt az ismeretterjesztő és szakirodalom részletesen leírja: a komposztálás irodalmával is Dunát lehetne rekeszteni. Ezek többsége a komposztáló kertész számára fölösleges, hacsak nem komposztál könyvet is. Ugyancsak kár a komposztálás rejtelmeibe beleásnia magát a józan paraszti ésszel megáldott embernek, hiszen úgyis tudja, hogy például a műszálas kötözőanyag nem bomlik le, hogy száraz időben jó a prizmát vagy keretet esővízzel nyakon önteni, vagy hogy nem készítünk neki betonból alapot.

A lényeg a rétegezés. Egy réteg zöld, egy réteg barna. Zöld alatt füvet, levelet, friss növényi részeket értünk, barna alatt fás részeket, szalmát, fahamut. Az a jó, ha barnából vastagabbak a rétegeink, mint zöldből. A barnát aprítjuk: nemcsak azért, mert így gyorsabban esik szét, hanem azért is, mert így jobban vegyül a zölddel. Ha történetesen sok barna vagy zöld keletkezik a kertben, akkor ezek nem hányandók azonnal és egyszerre a tárolóba, hanem csak mellé, s ezekből a kupacokból kerül fokozatosan egy-egy réteg a tárolóba. Jó, ha a kitermelt vagy mostoha földdel is így bánunk, s a komposztáló tövében gyűjtjük, néhány réteg zöld-barna váltogatás után beiktatunk egy földes sávot is. Vagy galambtrágyásat.

Makacs tévhit, hogy a diólevél nem komposztálható. Minden falevél komposztálható, a dióé nemhogy nem kivétel, hanem kifejezetten kell a komposztba. Itt is az a lényeg, hogy ne egyszerre több taligányi rétegben halmozzuk rá a keretre vagy prizmára, hanem öt-hat centiméteres vastagságban. A diólevél annyiban különbözik a többitől, hogy cserzőanyagot tartalmaz, de a komposztban ez is lebomlik. Minden, ami valaha élt, lebomlik, ez a természet rendje. Az ember is, pedig mennyire szívós alkat. Shakespeare-nél magyarázza a sírásó (Hamlet, dán királyfi, ötödik jelenet), hogy az ember „ha már halála előtt meg nincs rothadva” (Arany János fordítása), nyolc–kilenc esztendőnyi idő alatt bomlik föl a földben, a cserzővarga eláll kilencig. Szóval, a levelek közt a dió a cserzővarga. Kicsinyt tovább bírja, de csak megadja magát ő is. Csak a komposztáló kertész nem adja föl soha, mert nem teheti, s meg sem halhat, hiszen már melegen érik a jövőre esedékes saját kis földje. (g)