Erősen töri a fejét a kertész, esténként diót pucol

SOMOGYI JUHÁSZ PÉTER

Természetesen kimegy, s megnézi, valóban téli álmát alussza-e a kert, hiszen talán csak babona vagy szóbeszéd. S az is lehet, hogy az idén nincs is annyira tél, az ablakon kitekintve mindenesetre ez a lehetőség sem zárható ki. Gyanús persze a nagy csönd, amely arra utal, hogy a szomszéd sem sürgölődik a kertjében, de tán csak elutazott. Beöltözik hát a kertész, szuszogva és komótosan, mintegy időt hagyva a kertnek, hogy azt se érje készületlen a vizit.

Kint aztán, a kikövezett utacskán állva azt látja, hogy a hó elolvadt, ami jó jel. További jó jel, hogy a fű is látszik, sőt csaknem olyan látványt nyújt, mint ősszel. Ami nem túl jó jel, hogy a kabátot be kell gombolni, vagyis kellemes ugyan az idő, fagynak semmi nyoma, de azért lehetne melegebb is.

A vizit első megdöbbentő részeredménye, hogy a csorba fazékban, melybe az ólról csurog az esővíz, a madarkák szomjoltója, egy fazéknyi méretű jégdarab terpeszkedik. Azt a piszok vizit neki, gondolja a kertész, s közelebbről szemügyre veszi ezt a tájidegen, rideg szerzetet. Így már az is látszik, hogy nem víz felszínén lebegő szürke jegesedés, sem kisebb olvadó jégkorong a nagy vízben, mert még csak nem is mozog. Jég áll a fazékban! Némán áll a levegő tengere. Némán áll a kertész is, akárha Kanadában. De talán csak arról van szó, hogy a kertnek ez mélyebben fekvő része, s alighanem északra néző. Hanem, és ez már érthetetlen és különös: a két fülénél fogva sem mozdul a fazék. Tak totok! – hümmögi hangosan, önkéntelenül is szlovákul, a helyzet furcsaságához mérten. Ugyanezt mondta nyáron az utcáról betévedt ember is, aki vasat gyűjtött, s akinek nem adta oda a fazekat. Késő bánat – hagyta volna elvinni a gyűjtőbe, most nem éktelenkedne itt. De még a csizma sarkára se mozdul, háromszor is bele kell rúgni, mire megadja magát. A tartalmát úgy kell belőle kiverni a járdán.

Sokkal derűsebb látvány a fal melletti kis virágoskert, finom, hívogató földje akár a csokitorta. Kissé süppedős, ha az ember rálép, félő, beviszi a kertet a házba. De hát nem megy az ember a házba, még csak háromnegyed négy, és nem is sötétedik. Egy épp ott heverő kis ágacskával meg lehet piszkálni a talajt, ahol a hóvirág nyílt tavaly. Egyelőre semmi, de ez is valami. Lejjebb már biztos mocorognak a hagymák, fő az óvatosság, csak most le ne törni semmi hajtást. Egy kis napsütés kellene már csak ide, pár óra enyhe égi derű, s ez a szélfútta hely egy-kettő fölszáradna. Most még minden maszatos lesz tőle, hiába, ilyen a csokitorta is, kenődik-kenecsesedik, tapad-ragad, a hűtőből kivéve már nem dermed, hanem olvad. Az enyhülésnek ezek az első megnyugtató jelei a kertészt is jóleső melegséggel töltik el. Még bátran maradhatna, hiszen alig fázik, de már látott mindent. A gruspán felé ugyan nem sokat tekingetett, mert ott még minden havas volt, de ez érthető is, azt a részt nem éri a napfény. Amúgy meg persze puszpáng, csak ő hívja gruspánnak. Mindegy, a fazékból nagy nehezen kirugdalt jegeknek ott a legjobb helye, holnapra akár el is olvadhatnak, s nem lesz a bokor alja száraz.

Bemegy hát az ember, mint aki jól végezte dolgát. Egyébként meg tényleg jól végezte. Legalább az egyik fele így gondolja. Az aktív fele. Tudvalevő, hogy a kertésznek két fele van: az alkotó-tevékeny és a meditatív-bukolikus (sajnos, egyik fele sem vonul téli álomra). Most az előbbi lett kielégítve. Ventilált egyet, ahogy a stadionokban a focidrukkerek. Sőt, rúgott is, ha nem is labdába, hanem jégbe, de aktivitásnak megteszi. Fölényes hazai győzelem a gruspánnal szemben. Ezzel az elmélkedő része is elégedett. Végül, ha úgy vesszük, a decembernek már annyi. Márciusig csak két hónap. Enyhe tél esetén másfél. Szűk negyven nap, egy laza ramadán (perzsa kiejtés szerint: ramazán). Annyit fél lábon állva is kibír az ember, főként ha olyan kemény fából faragták, mint a kertészt.