Zászlólengetés zenére

Vannak viszont, akik a dalok miatt nézik a dalfesztivált. Mivel a dalok zöme minden évben garantáltan, vitathatatlanul, egészen abszurd módon gyenge, az abszurd humorra fogékony réteg ki nem hagyná ezt a kabarét.  Tavaly engem is a képernyő elé szögezett az ámulat – tényleg mókás volt összevetni a vérprofilátványt a harmatgyenge dalszerzői teljesítményekkel. Mintha arany evőeszközzel ennék mekis hamburgert. Ezért furcsa, sőt némiképp ijesztő, hogy egyes országok közmédiája annyi pozitívumot lát bele az Eurovíziós Dalfesztiválba, hogy egyenesen a kitörés, a kultúraprezentálás, az országimázs-javítás lehetőségének tekinti az ottani szereplést. Hónapokon át spannolják a hangulatot, fűtik a nemzeti hevületet, többfordulós honi dalválogató show-műsort rendeznek, komoly képpel úgy tesznek, mintha ez lenne a világ legfontosabb könnyűzenei eseménye. Nemzeti ügyet csinálnak belőle. Ebből az idejétmúlt, felesleges, sőt némiképp ízlésromboló giccsparádéból, amelyből másnapra egy hang sem marad a fejünkben, csak a látványos zászlólengetés.  Sokak szerint (például a zseniális BBC-kommentátor, Terry Wogan szerint is) minél rosszabb, annál mókásabb az egész. Úgyhogy gyorsan jelzem: az idei magyar versenyszámot egyáltalán nem tartom mókásnak. Fülbemászó, szépen tekergő, ám kicsit sem hivalkodó dallam, finom és izgalmas hangszerelés, tisztának tűnő érzelmek. Egy normális szabályok szerint működő versenyen akár dobogós is lehetne – írtam ezt Pápai Joci elődöntős fellépése előtt.  Az eurovíziós szavazási rendszer egy rossz vicc. Saját országa versenyzőjére senki sem voksolhat, ezért az egymással szimpatizáló országok tévénézői a szomszédra szavaznak, a dal minőségétől függetlenül. A végeredmény már emiatt is megkérdőjelezhető.  Abból az országból, amely nem indít versenyzőt, eleve nem szavazhatnak, úgyhogy mi sem voksolhatunk Jocira sajnos, mert a szlovák közmédia kidobott pénznek tartja a borsos részvételi díjat és a tévéközvetítés jogdíját.  Ide se merem írni, mekkora összegről van szó...