Végigdorbézoltuk az olcsó pénz korszakát

Az Európai Központi Bank (EKB) elnöke, Mario Draghi a múlt héten bejelentette: a jövő év elejétől a bank megszünteti gazdaságélénkítő eszközvásárlási programját. Első hallásra a hír nem sokakat fogott meg. Olyan ez, mint amikor mindenki önfeledten élvezi a szikrázó napsütést a nyári szabadságát töltve valamelyik üdülőhelyen, miközben a meteorológiai intézetben a szakemberek már aggódva figyelik a barométer kilengését, amely a közelgő viharra figyelmeztet. Az EKB mostani bejelentését is egyfajta kilengésként értékelhetjük a gazdasági barométeren, amely azt jelzi, hogy

végéhez közeledik az euróövezet történetének egy fontos időszaka, az olcsó pénz korszaka, és ezt a jövőben mindannyian megérezzük.

Az EKB az eurózóna gazdasági gyengélkedése miatt még 2014-ben döntött úgy, hogy az alapkamat csökkentése mellett „nem konvencionális eszközök” bevetésével próbál segíteni. 2015 márciusában indult el az EKB eszközvásárlási programja, melynek keretében a jegybank értékpapírok, államkötvények, később pedig vállalati kötvények vásárlásába kezdett. A célja az volt, hogy a hozamok leszorításával és a lakossági fogyasztás ösztönzésével életet leheljen a gazdasági növekedésbe. Az állampapír-piacokon a jegybanki kereslet leszorította a hozamokat. Magyarul: az államok így jóval olcsóbban kölcsönözhetnek pénzt, ami megtakarítást jelent az országok államháztartásának, a nagyobb költségvetési mozgástér pedig felhasználható a gazdaság élénkítésére és a reformok megvalósítására.

Peter Kažimír pénzügyminiszter az elmúlt hónapokban ennek köszönhetően állhatott ki többször is a sajtó elé, azzal dicsekedve, hogy Szlovákiának még soha ilyen olcsón nem kölcsönöztek pénzt. A bukott kormányfő, Robert Fico ezt többször is a kormánya sikereként próbálta meg beállítani, azzal ámítva a lakosságot, hogy ez az ő fantasztikus gazdaságpolitikájuk érdeme. Ez persze nem igaz, ennél is fontosabb azonban, hogy a hirtelen jött olcsó pénzt nem arra használták fel, amire ezt eredetileg szánta az EKB: olyan reformok bevezetésére, amelyek segíthettek volna túlélni a várható nehezebb időszakot.

Szlovákiának ugyan hárompárti koalíciós kormánya van, a döntő szó azonban most is a Smeré, a párt pedig az elmúlt tíz évben semmit sem változott.

Ha nem várt pénzhez jut, mindig úgy viselkedik, mint az egyszeri ember a lottónyereménnyel.

A gyerekeknek játékot és cukorkát vesz, a feleségnek ékszereket, magának nagyképernyős plazmatévét, mindezt meg-fejeli egy luxusnyaralással, miközben lassan a fejükre dől a ház, több havi elmaradásuk van az energiaszolgáltatóknál, a gyerekeknek pedig a legalapvetőbb tanszereik is hiányoznak. Ez a Smer vezette kormányok valódi gazdaságpolitikája. Az olcsó pénzt olyan ad hoc intézkedésekre használja fel, amelyekkel ugyan jó pontokat szerez a választóknál, az ország érdekében azonban keveset tesz. Minden mérvadó nemzetközi intézmény a szlovák oktatásügy és egészségügy katasztrofális helyzetére, a szociális ellátó rendszer súlyos hiányosságaira figyelmeztet, ezek rendbetétele helyett azonban a kormány szociális csomagokkal hízeleg a választóinak.

Persze, még nincs késő, hiszen az olcsó pénz korszaka még nem ért véget. A probléma azonban az, hogy Szlovákia már két évvel a választások előtt választási lázban ég. A kormánypártok egymást próbálják túllicitálni a futószalagon gyártott választóámító törvényjavaslatokkal, amelyek jól mutatnak majd a választási kampányban. Így minimum az elkövetkező két évben semmilyen változásra nem számíthatunk, miközben az idő sürget. Egyre több mérvadó elemző társaság figyelmeztet az újabb válságra. A napokban Christine Lagarde hívta fel a figyelmet arra, hogy egyre sötétebb felhők gyülekeznek a világgazdaság egén, márpedig a Nemzetközi Valutaalap (IMF) igazgatója nem tartozik a vészmadarak közé. Ha ő ilyet állít, elkezdhetünk félni. Ami biztos, hogy a jövőben megugranak a kamatok, ami a szlovák lakosság eladósodottságát tekintve már önmagában is vészjósló hír. Ha mindezt megfejeli egy újabb gazdasági válság, amelynek az átvészeléséhez a kormány nem biztosított mentőövet, úgy csapnak majd át fejünk felett a hullámok, hogy csak Fico szociális csomagjaiba kapaszkodhatunk. Ha valaki a fuldoklót mentőöv helyett egy nehéz csomaggal dobja fejbe, azt alapesetben nem szoktuk teljesen beszámíthatónak tartani, a politikusok esetében azonban úgy tűnik, már hozzászoktunk.