Tüntetett előéletű

Az oktatási szakemberek már el is felejtették a nevét (az emlékezethez egyéniség szükségeltetik), a hazai magyarokat viszont arra buzdítom, emlékezzünk csak egy kicsit az említett korszakra. 1994-től Vladimír Mečiar regnált, a magyar–szlovák kapcsolatok Bős–Nagymaros ügyében, másrészt nemzetiségi politika ügyében a mélyponton voltak. Mečiar 1995-ben lehetővé tette Horn Gyulának, hogy „Párizsban elérje a kilincset” (copyright by népköltészet), amikor aláírták az alapszerződést, majd Győrött kicsit később, 16 (magyar) iskolaigazgató menesztésének másnapján forró ölelésben állapították meg, mennyire állati jók a magyar– szlovák kapcsolatok. Nos, nem voltak jók. Kérem szépen, most sem azok. Hiába a sok mosoly a kormányfői találkozókon – de ezt most hagyjuk, a déja vu érzés most más valamire jó. Slavkovská lépései ugyanis fölhergelték a magyar választópolgárt. Ne feledjük, egységes MKP még sehol sem volt, három magyar párt politizált (pardon, négy, de a hosszúnevű párt a HZDS szatelitje volt csupán, s a választásokon kevesebb szavazatot kapott, mint ahány bejegyzett tagja volt), kettő a parlamentben, egy parlamenten kívül. Létezett már az inkább szakmai alapon szerveződő magyar pedagógusszövetség, de a civil szféra messze nem volt oly gazdag, mint manapság. Ennek ellenére Slavkovská lépései ellen egységesen lépett föl a szlovákiai magyarság, párthovatartozás, politikai értékrend nem volt kérdés, sőt, akkortájt még egy civil szervezet is összeverbuválódott (a máig létező Szlovákiai Magyar Szülők Szövetsége). S mindez miért? Mert a szlovákiai magyarok abban egyetértettek, hogy az oktatáspolitikában itt van a határ, most kell megszólalni, közölni, heterogén társadalom vagyunk, de van egy alap, amiből nem engedünk. Egyéni kezdeményezésként, mégis a civil szféra szervezésében készül egy szlovákiai magyar tüntetés. Az apropó ezúttal újfent az oktatásügy. Megint nem egy egységes magyar párt van a porondon, a civil szférának több tucatnyi reprezentánsa ül a Kerekasztal tanácskozásain, a szlovákiai magyarság továbbra is egészségesen heterogén, de valószínűleg megint elérte valaki a határt. Azt a határt, amelyet nem lehet áthágni anélkül, hogy ne lenne a felháborodáson túl most már polgári megmozdulás is. Hagyjuk a déja vu-t, a szlovák kormány nemzetiségi bizottsága botrányos szavazásának napján a magyar külügyi államtitkár kiváló eredményekről számolt be a sajtóban, úgy érezhettük, a szlovák–magyar viszony felhőtlen, pedig hát vannak itten állampolgárok állampolgárság nélkül (a törvény a magyar állampolgársági törvény ellen készült, nem kell mellébeszélni), vannak itten nyelvi jogok, amelyek betartására valahogy fütyül a végrehajtó hatalom, van még itten sok minden. Úgy látszik, az oktatás helyzete még mindig olyan alap, amelyre lehet egységes fellépést építeni. Tévedés ne essék, nem nosztalgiázni akartam. A slavkovskái oktatáspolitika (félre)lépései elleni küzdelem – ennyi év távlatából is – sikeres volt. Meg egységes. Meg pártszínezéktől mentes. Ne hangozzék fellengzősnek: volt benne némi tisztaság, pártatlanság, értékrend, civil kurázsi. Tüntetett előéletünknek talán egyik eredménye lehetett a kollektív sikerélmény. Az ismételt terápia az országnak és az itteni maroknyi magyarságnak nem orvosilag bár, de feltétlenül javallott.