Törökország visszatért

A mai Törökország területe mindig Európa egyik kapuja volt, ez most sincs másképp. A menekültek zöme a török–görög határon jön Európába. Törökország a szíriai háborútól is „védi” az európai területeket, a negatív sokkokat a törökök fogják fel. A török–szír határ az önkényesen kikiáltott Kalifátus földrajzi terjeszkedésének eddigi végső határa, a NATO közös védvonala. Sőt, Törökország mind politikailag, mind katonailag a Nyugat és Oroszország rivalizálásának egyik színtere.

Mindezeken túl Törökország Európa mentális határát is jelenti. Az, ami évezredekig világos volt és még pár száz éve is evidenciának számított, azaz hogy minimum Kis-Ázsia nyugati fele, Isztambullal és Szmirnával (a mai Izmir) Európa részének számít, ma már egyáltalán nem egyértelmű. Ennek fő oka, hogy erősen muszlim többségű, nagy kiterjedésű országról van szó. Ugyan a Balkánon vannak muszlim vagy részben muszlim európai országok – Albánia, Koszovó, Bosznia, Macedónia, Bulgária –, ezek zömében nem az EU tagjai (Bulgáriát leszámítva, ahol a fentiek közül arányában a legkisebb a muszlim lakosság), illetve létszámuk Törökország lakosságának töredéke.

A török politika alfája és ómegája a kilencvenes években az EU-s integráció volt. Ez azonban a kétezres évek elejére megakadt, sőt megállt, visszafordult. Ennek oka elsődlegesen az európai konzervatív erők ellenállása volt. Ankara így az egyébként kezdetben Európa-párti Erdogan miniszterelnök (majd elnök) irányítása alatt magába fordult, megkezdte egy erős autoriter állam kiépítését. Ez mára számos probléma forrása. A török–kurd megbékélési folyamat zsákutcába jutott, kiújult a polgárháború. A szíriai konfliktusban Törökország hintapolitikát folytat, a Kalifátussal is jó kapcsolatokat ápolva, sőt a szíriai kurdokkal nyílt harcba keveredett. A törökök által félig megszállt Ciprus kérdése befagyott. A török–orosz–EU hármas viszonyról könyveket lehetne írni, és a sor folytatható.

A Merkel–Erdogan találkozóval, melynek témája a menekültválság kezelése volt, Törökország megint visszatért az EU mentális térképére. Ez fontos. A kérdés az, mi menthető meg a kilencvenes években még produktívnak tűnő Brüsszel–Ankara viszonyból. Hogy lehet-e még Törökországból a nyugati értékek szerint is elfogadható partnert, szövetségest vagy akár tagállamot faragni, vagy pedig középtávon egy autoriter rendszerrel kell szövetséget építenie az EU-nak. Mert erre a szövetségesre szükség van, az biztos. Az elsősorban a xenofóbiából adódóan hibás és elutasító Törökországgal szembeni európai integrációs politika kudarcaiért már most is nagy árat fizetünk. Legfőbb ideje lenne felülvizsgálni ezt a kérdést.