Tessék mondani, már kitehetem?

Nyitott szívvel, ítéletmentes elmével tán meg is érthetnénk, hogy mire figyelmeztet. Rejtőzködő életmódot folytat, sűrű növényzetben, bozótosokban fészkel. Bujdosó életet folytattak vészterhes időkben a származásuk, hitvallásuk, nézeteik miatt üldözött értelmiségiek is, akiket bányák, fűtőkazánok sötétjébe űztek. Újságpapírba csomagolva, egyetemistaként a vonatban olvashattam értékes soraikat. Dalban, versben, esszében „énekelték ki” fájdalmukat. A kis pacsirtától alig értem a régi kedves barát hangját a telefonban. Azt mondja, előrehaladott kora ellenére most valahogy mindenben elbizonytalanodott így május elseje előtt. Pedig korábban mennyit viccelődtünk azon, hogy már nem kell előkeresni a kamra legfelső polcáról a két kis zászlót, és kitűzni az ablakba. A barátom nincs jókedvében, azon dohog, hogy minél idősebb, annál kevésbé érti a természet és a dolgok rendjét. Példának okáért elmondja, kiültetné már a zellert, de nem meri, mert aztán csenevészek lesznek a gumók. Elkészítette, újrafestette a hullámos papagájok kinti röpdéjét, de nem meri kitenni kedvenceit az udvarra az ismétlődő éjszakai fagyok miatt. Biztatnám, hogy lendüljön, feküdjön bele a virágzó, illatos idei tavaszba, de nem tudom. Mondanám, hogy fészket raktak a gólyák, és a vízgyűjtő partján a hattyúpárnak bármelyik nap kikelhetnek a kicsinyei. De eszembe jut, ahogy minap hajnalban csak úgy tudtam elindulni, hogy lelocsoltam forró vízzel a kocsi befagyott ablakait. Már semmi sem biztos, még a tavasz sem, állítják a gazdák. Ugyanezt nyilatkozzák a tapasztalt méhészek, akiknek három-négy héttel hamarabb kellett a korai „majdnem tavasz” miatt elvégezni a szükséges teendőket. Néhány évvel a születésem előtt volt egy igencsak meghatározó korai tavasz Prágában, amikor komoly fenyegetés érte az akkori Csehszlovákiát. Ha letérnek a szocialista útról, katonai beavatkozásra számíthatnak. Nem úszták meg. Ez egy másik tavasz, fagyos hajnalokkal és nyári illatokat idéző kora estékkel. A Tímár Péter rendezte Csinibaba filmbéli jelenetére emlékeztet ez a bódító alkonyat, amikor Bajkon úr hűségesen követi szerelmét, Angélát, aki egy másik fiúval, Attilával társalog. Egy bokor mögött lapulva hallgatózik Bajkon úr, és jelenlétét nem titkolva megjegyzi: „Beleléptem valamibe.” Erre Attila ráförmed: „Ne járkáljon, Bajkon úr. Álljon meg egy helyben”. Egyértelmű választ kap: „De akkor abban maradok, amibe beleléptem”.