Tarpi

 

Megszoktuk, hogy azt esszük, amit elénk raknak. Meg hogy az a valami, amit a boltban megveszünk, talán nem is az, ami a csomagolásra van írva.  A sajtokkal már évek óta ez van. Olvassa az ember a csomagoláson, hogy aszongya: sajt jellegű tejtermék. Meg ilyenek. Úgy néz ki, mint a sajt, abból (is) készül, amiből a sajt, ott készül, ahol a sajt, de mégsem sajt. És ami a fő szempont: valamicskével olcsóbb, mint a sajt. Úgyhogy sokan inkább azt veszik, mert egyrészt az a legolcsóbb a sajtpulton, másrészt meg nem is nagyon érdekli őket, hogy miért csak majdnem sajt. Ugyanez a helyzet a húsokkal: az embereket nem igazán érdekli, mit küldenek le a gyomrukba.  A pácolt és darált „kvázi húsok” ugyanis elfogynak a boltokból, azoknál viszont már tényleg kideríthetetlen, milyen minőségű húst használtak hozzájuk. Szóval az európai élelmiszeriparnak nem az a fő baja, hogy a marhahústermékekben itt-ott feltűnik néhány dekányi ló. Ez egy tiszta állat, baja aligha lehet valakinek a húsától. Már ha jó minőségű lóhúsról beszélünk. Meg hát sok ember averziót táplál a lóhús iránt. Azt pedig nem könnyű leküzdeni. Egyik ismerősömnek volt egy lova, a Tarpi. Megsérült, le kellett vágni. Csináltak belőle áldóst. Kinn voltunk náluk, engem pedig azzal küldtek vissza a házhoz, hogy tegyem fel a tűzre a kondért, és melegítsem meg a Tarpit, majd jönnek ők is. Látod, Tarpi, minek ugráltál annyit – kevergettem szegény, lekockázott lovat a nagy fakanállal, de már tudtam, hogy én aznap mást fogok ebédelni. De a legnagyobb bajom nem a lóhússal volt, hanem azzal, hogy az áldósba nem tesznek pirospaprikát. Szerencsére (vagy inkább szerencsétlenségünkre) az élelmiszercsalók ezt nem felejtik el, a paprika első osztályú színezőanyag. Egyébként az egész lóhús-ügynek pozitív hozadéka is van. Az emberek egyre inkább figyelnek majd arra, hogy mit esznek, és a nagyüzemek helyett az őstermelők termékeit részesítik előnyben.