Sztrájkra fel, a nebulókért!

Összegezve: a pedagógusbérek alacsonyak, a pálya nem attraktív, s egyre több a pályára kerülő, nem odavaló ember.

Ideje lenne társadalmi közmegegyezésre jutni abban, hogy az oktatásügy alfája és ómegája a tanító. Az az ember, aki 45 percen át korlátlan királya a pályának, de aki néhányszor 45 percen át legalább akkora teljesítményt nyújt, mint bármelyik Hamlet vagy III. Richárd a színpadon, s keményen interaktívan. Évek alatt elkopik a hangja, az entuziazmusa, elfogynak az ötletei, felőrlődnek az idegei, a gyerekek mellett rengeteg fölösleges (oktatási hivatalok, tessék figyelni: TELJESEN FÖLÖSLEGES) adminisztratív és formális továbbképzési követelménynek vannak kitéve. A háború után a félig lebombázott iskolában a földön ülve indult a tanítás, amikor a hittanoktató föltette a kérdést: mi végett vagyunk a földön? S a nebuló kapásból válaszolt: mert elvitték a padokat. Mégsem lett a háború utáni nemzedék írástudatlan és hülye, megtanulta azt is, mi végett van a földön, mint ahogyan Nobel-díjasaink anno gyertyafénynél tanultak és 15 centes HB ceruzával deriváltak, de jók lettek és hámba törték az atomszörnyeket. Mögöttük hol emlegetett, hol elfeledett tanáregyéniségek, akik tudásra, a tudás szeretetére, emberi tartásra nevelték őket.

Nem azon múlik egy iskola sikere, mennyi a számítógép, milyen a berendezés és kárpitozott székeket koptatnak-e a rakoncátlan kölykök. Még azon sem, hogy valamelyik iskolai szárny kopott, festésre szorulna. Alma materem legsikeresebb éveit ódon angolgótikus falak közt jegyzi, két, iskolának alkalmatlan, öreg épülettel. No és? Jöttek onnan atomfizikusok, csillagászok, szívsebészek tisztességes hivatalnokok, konyhafőnökök. Tudással. Tartással. Meg pedagógus egyéniségek nyújtotta élményekkel.

Az első helyen a tanító van - ha ezt tudjuk, akkor azt is, hogy az első helyen a gyerek van. A gyereknek egy rongylabda, egy fadarab, egy trikókkal kirakott grund, ahol nem tudod, hol van a „kint“ maga a világ lehet. Ha a pedagógus eljátssza vele, hogy a száraz füves grund a Wembley, a fadarab a varázspálca, a helyi park Kacor király erdeje, ha az ibolyát nem a Wikipédián nézi meg, hanem az erdőben... Ne is soroljuk. Ki ne emlékezne kreatív, invenciózus tanárokra?

Nem a levelező tagozattal, a tankönyvi közbeszerzésekkel, a mit tudom én hány milliós informatikai tenderekkel kell kezdeni. Nem is az irányszámoknál, átlagoknál. A tanítónál. Ő felügyeli a számunkra legértékesebbet, ő vezetgeti nap mint nap valahová, s egyáltalán nem mindegy, hová, nem mindegy, hogyan, s az sem, hogy ezt a gyermek hogyan éli meg. Ha ezt nem veszi észre a szaktárca, újabb négy évig tartunk el egy fölösleges államigazgatási hivatalt. Közben hülyülnek a nebulók. Sztrájkra fel, talán ébresztőként hat!