Szolidaritás nélküli unió

Olyan csoportok, amelyeket Tomáš G. Masaryk még a társadalom patologikus söpredékének nevezett, most az utcára mentek, hogy szétkürtöljék, új címkét ragasztottak a gyűlöletlistájukra. Meg kell hagyni, Kotlebáék és a hasonszőrűek még soha nem voltak ilyen bátrak, mint szombaton, mert azzal a meggyőződéssel masíroztak, hogy a többség véleményét képviselik. Amikor májusban drámaira fordult az európai menekülthelyzet, az Európai Bizottság azzal a javaslattal állt elő, hogy legalább a szíriai és az eritreai menekülteket vonják menekültügyi eljárás alá Olaszországon és Görögországon kívül más uniós államok is, mert az ő esetükben aligha lehet vita tárgya, hogy miért is menekülnek. A nemzetközi jog szerint is azért hagyták el otthonaikat, hogy a puszta életüket mentsék. Ahelyett, hogy a szlovák állam vezetése elmagyarázta volna a népnek, hogy nem gazdasági bevándorlókról van szó, hanem tényleges menekültekről, és csak elfogadjuk a menedékjogi kérelmüket, majd elbíráljuk azokat, ehelyett a vezetés őrületes dolgokat mondott. Például a kormányfő a közrádióban: „Meg lennének lepődve, közülük hányan vannak megfertőzve a terrorizmussal”. Andrej Kiska államfő volt azon kevesek egyike, aki ezzel szemben azt mondta, olyan szerencsétlen emberekről van szó, akik a módszeres mészárlások elől menekülnek, és alapvető emberi szolidaritásunkra szorulnak. A politikai paletta szereplőinek többsége a választók többségének magatartását másolta: sem a menekültekkel, sem a most szorult helyzetben levő uniós országokkal nem vállalunk szolidaritást. A menekültkvóta természetesen nem ideális és nem rendszerszerű megoldás – hiszen a kényszer szüli. Ha Robert Fico kormánya azzal utasítaná el a kvótát, hogy tartós, átfogó, összeurópai megoldást kell keresnie, és ebben Szlovákia aktívan részt vesz, akkor úgy-ahogy még elfogadható lenne az elutasító magatartás. Csakhogy a kormány elutasítja a kvótát, és kész, ennyi – semmit nem javasol helyette, hacsak azt nem, amit Robert Kaliňák belügyminiszter mondott: „Az önkéntes szolidaritás rendben van, de a kötelező szolidaritás rettenetesen káros.” Matteo Renzi olasz kormányfő joggal vár segítséget a többi uniós országtól, és ha nem kap, elkészíti a B tervet. Ez pedig annyit jelent, hogy minden uniós ország oldja meg, ahogy tudja saját maga minden ügyes-bajos dolgát, függetlenül attól, hogy ez milyen hatással lesz más uniós országokra. Nem nehéz megválaszolni azt a kérdést, mi lenne, ha az Európai Unió egy szolidáris szövetség helyett olyan csoportosulásként működne, amelyben mindenki csak a maga érdekeivel törődik. A nagyobb államok számára a szolidaritás nem létkérdés, míg a kis országok számára az unió nagyon barátságtalan hellyé válna. Ha a szolidaritásra épülő Európai Unió összeomlik, a romok nem Németországot vagy Nagy-Britanniát temetik maguk alá, hanem a kis országokat, amelyeknek vezetői nem értették meg, hogy a szolidaritás volt az az ág, amelyen az unióban eddig csücsülhettek. A szerző az Állítsuk Meg a Korrupciót Alapítvány munkatársa