Szlovák–magyar viszonyok a választások után

S bár Orbán Viktor magyarországi Fideszével szemben Robert Fico szlovák Smer-SD-je nem szerezte meg a parlamentben az alkotmányos többséget, vagyis nem képes alapjaiban megváltoztatni a politikai rendszert, a két szomszédos ország legerősebb politikusai ma nagyon hasonló helyzetben kormányozhatnak. A megnyert választásokat követően magukra vállalták a társadalom minden olyan területe állapotáért viselt felelősséget, melyre a kormánynak hatása lehet, főként a szociális és gazdaságpolitika terén. Gondok vagy sikertelenség esetén ezek a politikusok már nem hivatkozhatnak sem a kezüket esetleg megkötő koalíciós partnereikre, sem olyan ellenzékre, mely borsot törhetne az orruk alá. Koalíciós partnereik ugyanis nincsenek, ellenzékük pedig nemcsak gyenge és megosztott, hanem ráadásul csak saját problémáival képes foglalkozni.

Abban, ami az utóbbi néhány hónap során Szlovákiában történt, jól kivehető a „magyar nyomvonal”, persze nem olyan értelemben, hogy a szlovákiai belpolitikai helyzetre közvetlen hatása lett volna a magyarországinak, hanem úgy értve, hogy a szlovákiai forgatókönyv megismételte a magyarországit, legalábbis abban, ahogyan az ellenzéki és a kormánypártok felváltották egymást. Amiként a Magyarországon kormányzó szocialisták és liberálisok is szépen kikövezték hibás és önlejárató döntéseikkel az utat Orbán nemzeti-konzervatív pártja előtt a kényelmes parlamenti többséghez, a kormányzó szlovákiai jobbközép is hozzájárult egy sor érthetetlen – s ma már látszik: végzetes – hibájával a Fico-féle baloldali Smer mindent elsöprő választási sikeréhez.

Egy további párhuzam, melyre a Smer győzelme után több hazai és külföldi elemző rámutatott, az átlagon felüli hatalomkoncentráció az új szlovák kormányfő kezében, amihez csak a Fidesz-vezéré fogható. S bár egyelőre, mielőtt még az új kormány teljes mértékben elfoglalná helyét Pozsonyban, korai volna azt állítani, hogy Szlovákiát is orbanizálás fenyegeti, a 2006–2010-es időszak tapasztalatai, mikor is a Smer képezte a kormány gerincét, legalábbis éberségre intenek. Ráadásul Orbán Viktor és párttársai akkor még a magyar országgyűlés ellenzéki padsoraiban ültek, amikor Robert Fico mint miniszterelnök már nagyban nyomorgatta politikai ellenfeleit, az újságírókat, a független médiát, a kormánytól független szervezetek vezetőit és a nemzeti kisebbségek képviselőit. Ficónak nem volt (s ma sincs) szüksége példaképre, még egy annyira eredményes és beképzelt politikust illetően sem, mint amilyen Orbán Viktor. Ellenkezőleg: Robert Fico szolgálhat majd Orbánnak mintául ahhoz, hogyan biztosítson magának az ember minél több hatalmat.

A 2012-es szlovákiai választások utáni helyzet egyik legfontosabb kérdése a szlovák– magyar kapcsolatok jövőbeni alakulása, mégpedig mindkét síkon: az új szlovák kormány és a szlovákiai magyarok viszonylatában, nemkülönben a szlovák–magyar államközi kétoldalú kapcsolatok terén.

Első miniszterelnökösködése idején Robert Ficóra az volt a jellemző, hogy minden adódó alkalommal előhúzta a magyar (jobban mondva magyarellenes) kártyát, függetlenül attól, hogy a szlovákiai magyar politikusokkal (főként az MKP képviselőiről volt szó) szemben jött ez neki kapóra vagy a magyarországi belpolitikai helyzettel kapcsolatban. A 2010-es parlamenti választások előtt – főként a választások előtti hetekben – Fico számtalan olyan rendezvényen szerepelt, melyek a „nemzeti” témával foglalkoztak: sajtóértekezleteken, az állam biztonsági tanácsának rendkívüli ülésein, rendkívüli parlamenti és kormányüléseken s persze rengeteg mindenféle szobor és úgynevezett emlékmű felavatásán, vagyis mindenütt, ahol fel lehetett hívni a figyelmet a Szlovákiára déli irányból leselkedő állítólagos veszélyekre. A Smer elnöke azzal riogatta szimpatizánsait, hogy ismét hatalomra kerülhet az „autonomista és irredenta” MKP. Akkor ez a bősz kampány kellő számú pluszszavazatot hozott neki a nemzeti orientációjú választók köréből, bár kormányalakításra még így se futotta neki.

2012-ben a Smer az asztal alá rejtette a magyar kártyát. Szóba se hozta a magyarok irányából történő fenyegetettséget, a Híd pártról pedig úgy beszélt, mint egyik lehetséges koalíciós partneréről. A Smer higgadtsága azonban végképp nem azzal függött össze, hogy a párton belül esetleg valami változott volna, vagy elhagyták volna magyarellenes hangulatot keltő képviselői. Semmi ilyen nem történt. A Smernek egyszerűen nem volt szüksége bevetni a magyar kártyát, merthogy a választások előtti támogatottsága így is nagyon magas volt, főként a kormányzó jobbközép pártok katasztrofális becsült választási eredményeinek hátterében. Arról nem is beszélve, hogy valamiféle etnikai feszültség felélesztése most éppenséggel csak árthatott volna a Smernek: repedések keletkezhettek volna a párt gondosan felépített, mérsékelt szociáldemokrata arculatán, aminek Európában is kellemetlen visszhangja lett volna, a Híd pedig mint lehetséges partner eleve mereven elzárkózott volna minden koalíciós lehetőségtől.

Milyenek tehát az elkövetkezendő évek szlovák–magyar kapcsolatainak kilátásai? Úgy tűnik, a külső (nemzetközi, államközi) téren kedvezőbbek, mint belül (interetnikai síkon). A szlovákiai magyar kisebbség tagjai aligha számíthatnak olyan törvényhozó lépésekre, melyek jogaik hatékonyabb érvényesítését szavatolnák. Ellenkezőleg: nem zárható ki egy ezzel homlokegyenest ellenirányú lépéssorozat sem. A Smer képviselői ugyanis már régebben jelezték: úgy szeretnék módosítani a nyelvtörvényeket, hogy visszaálljon az az állapot, amit a hatalom átadásakor Iveta Radičová kormányára hagytak (Radičová kormányának először is a Smer-SD–ĽS-HZDS–SNS koalíció legszembetűnőbb deformációit kellett elegyengetnie). Márpedig ha ez bekövetkezik, az nemcsak valamiféle rossz jelzése lesz annak, mit gondol az új kormány az emberi és kisebbségi jogokról, azzal a gyakorlatban is csökkenni fog a kisebbségi jogok érvényesítésének esélye.

Ezekhez a nem túl reményteli hazai kilátásokhoz képest a szlovák–magyar államközi kapcsolatok alakulása valamivel derűsebbnek tűnik. Robert Fico a múltban gyakran nevezte veszélyes politikusnak Orbán Viktort. Akkortájt azonban még nem volt vele semmilyen személyes tapasztalata; 2010-ben de facto váltották egymást hivatalukban: a választások után Orbán kormányt alakított, pár héttel később Fico távozott a kormányból. Ma Fico van kedvezőbb helyzetben. Orbánra ugyanis EU-nyomás nehezedik, s Európa-szerte enfant terrible-nek számít. Magyarországnak gondot jelent az EU gazdasági előírásainak betartása, a kormányzó Fidesz rendszerváltó és hatalomkoncentráló igyekezetei pedig nemcsak a hazai ellenzék kritikáját váltják ki, hanem az EU bírálatát is. Ezzel szemben ma Robert Fico Európa-párti politikusnak számít, aki ráadásul kisegítette Szlovákiát az eurómentőöv megszavazásában. A szlovákiai gazdaság is összehasonlíthatatlanul jobb állapotban van, mint a magyarországi. Ilyen helyzetben baklövés volna Fico részéről, ha olyan lépésekre ragadtatná magát, melyek a Magyarországgal való viszony elmérgesedését eredményeznék. Ez az, amire ma Ficónak semmi szüksége. Amit viszont nagy valószínűséggel képviselni fog ez a régi-új szlovák miniszterelnök, az az EU-val való szolidaritás lesz Orbánnal szemben, már ami a magyarországi belpolitikai helyzetet illeti. Sőt az sem kizárt, hogy Fico a magyarországi demokráciáért aggódó európai politikai igyekezet pionírjává válik. Ellenszolgáltatásként beéri majd azzal, ha az EU elnézőbb lesz a szlovákiai kisebbségekkel szembeni állhatatossága felett vagy afelett, hogy időről időre élesen bírálni fogja Budapestet csak azért, hogy saját szavazótáborán belül továbbra is megőrizhesse az elkötelezett nemzeti politikus imidzsét. Más kérdés, hogy e téren mennyire lesz sikeres, s hogy az EU rábólint-e erre a kupeckedő politikára.

Grigorij Mesežnikov; a szerző politológus, a pozsonyi IVO Társadalomkutató Intézet igazgatója