Százötvenezer

Az intézkedő bűnüldöző és az állampolgár kapcsolatának legegyszerűbb megközelítése után persze csámcsoghatnánk azon, vajon el kell-e az állampolgárnak tűrnie, ha a rendőr indokolatlanul erőszakos, amivel esetleg a renitens egészségét veszélyeztetheti. Arról is elfilozofálgathatunk, vajon hány feljelentés, panasz után következett be az, hogy a rendőrség legalább bocsánatot kért, ha nem éppen méltányosan járt el. Tudomásul vehetjük, hogy az eseteket feltáró bizottságoknak, horribile dictu a bíróságoknak néha hónapjai, évei vannak, hogy kicentizzék az ügyet, pontosan felmérjenek minden körülményt, az intézkedő rendőrnek viszont néha a másodperc töredéke alatt kell döntenie, hiszen jobbára nem az angolkisasszonyokkal szemben lép fel . Feltehetjük azt a kérdést is, mennyire kell eltűrnie Malina Hedvignek azt a – most már hajszának látszó – intézkedéssorozatot, amelynek kezdeményezője az ügyészség. S ha kiderül, hogy igazságtalanul hurcolják meg már hetedik éve, vajon milyen kártérítést követelhet. Milyen kártérítést követelhet majd Tom Nicholson, ha kiderül, hogy az őt érintő, mostanság sűrűn kiszivárgó lehallgatási átiratok állami intézmények termékei. Merthogy a lehallgatási töredékek éppen azt hitetik el az egyszeri olvasóval, hogy Nicholsonnak jó kapcsolatai voltak alvilági figurákkal. Ugyanúgy legitim a kérdés, vajon mennyit ér a dunaszerdahelyi rendőri túlkapás, amelyre mindmáig nem jött magyarázat, s amelynek áldozata egy 19 éves, nem erőszakos drukker volt (csak kicsit verték félholtra, ugye?). S mekkora a kártérítés olyankor, ha szellemi fogyatékost vágnak be egy cellába, aki nem ön- és közveszélyes, s akinek, bármit cselekszik, rendelőben a helye, nem cellában – ezt a szepsi rendőri beavatkozás kapcsán kérdezhetjük. S vajon mi volt a következménye annak a ronda esetnek, ahol rendőrök aláztak meg, vetkőztettek le és filmeztek – egyébként bűncselekményt elkövető – kamaszokat. Tévedés ne essék, a rendőri munka egyik „mellékterméke” a rossz döntés, hiszen a döntéseket pillanatok alatt kell meghozni. A bűnüldözés, lett légyen annak akár ügyészi vagy bírói része, nem ma született bárányokkal foglalkozik, nem könynyű eldönteni, mikor ildomos és mikor nem szabadságjogokat korlátozni. Nem a rendőröket szívatjuk mi itt, az ügyészséget sem. Végzik a dolgukat, s közben hibáznak. Ha nagyot hibáznak, felelősöket kell találni, tanulságokat levonni, és igen, esetenként kártérítést megállapítani. Ez így van rendjén. Csak azzal nincs valami rendjén, hogy az ügyészség (tehát nem a „megátalkodott” újságírók, vagy politikai ellenfelek) igazolta, hogy a főbíró telefonon beszélt az albán maffiafőnökkel, s emiatt az ügyészség most kártérítést köteles fizetni a főbírónak. Nem is a kártérítéssel, hanem a méltányossággal volna némi bajunk. Merthogy az öszszeg 150 ezer euró. Átlagbérből élő állampolgárnak (átlagbért a dolgozók több mint 60 százaléka nem is kap) ezért 178,5 hónapig kell dolgoznia, ami 14 év és nem egész tíz hónap. Bruttóban. Jó, az ember becsülete érhet ennyit: elhisszük, ha az első gyalogpolgár állami túlkapás miatt ekkora kártérítést kap. Addig viszont az efféle döntések a lakosság jogérzékének teljes elferdüléséhez vezetnek. Mert ne feledjük, a tétel, mely szerint a jognak és az igazságnak nem sok köze van egymáshoz cinikus, gonosz és jogászokhoz méltatlan tétel, egy valódi szabad államban még viccnek is rossz.