Reform vagy kórházbezárás?

Azóta az akkor elfogadott, jobbára kis mértékben módosított jogszabályok alapján működik az egészségügy. A 2006-ban kormányt alakító Robert Fico is csak a marginális költségtérítésként bevezetett vizit- és ágydíjat, a 20, illetve 50 koronás, az orvosnak, kórháznak helyben fizetett díjat törölte el. Zajac volt az a miniszter, aki új alapokra helyezte az egészségbiztosítók működését, a kórházak, az orvosok és a biztosítók közti viszonyt, a gyógyszerellátás rendszerét, a mentőszolgálat működését. Gyakorlatilag az egész rendszert átalakította, egy szegmenst kivéve: a kórházak működése szinte változatlan maradt. Átalakításukba Zajacnak is beletört a bicskája, a folyamat akkor is azért akadt meg, amiért ma is csikorog: 

nagyon rossz PR egy politikusnak, ha kórházat kell bezárnia, vagy azt kell mondania, hogy ott, ahol eddig műtéteket végeztek, ezentúl jobbára csak idős, beteg emberek ápolását végzik majd. 

2004-ben még közel 38 ezer kórházi ágy volt Szlovákiában, ez mára 32 ezerre csökkent, viszont már 2004-ben is azt mutatták az elemzések, hogy jó lenne 30 ezer alá csökkenteni az akut kezelést biztosító ágyak számát. 

Azt már Zajac idejében is látni lehetett, hogy a kórházi kezelés finanszírozása rosszul működik, ezt mutatta ugyanis az intézmények folyamatos eladósodása. Annak ellenére, hogy 2004 óta már legalább két nagy adósságrendezés történt, jelenleg is mintegy 5–600 millió euró a fekvőbeteg-ellátást biztosító intézmények össztartozása, ennek is a legnagyobb részét az állami mamutkórházak halmozták fel. A Zajac-reform egyik fontos, de meg nem valósult pontja volt a kórházak részvénytársasággá való alakítása, ami megakadályozta volna a további eladósodást. Igaz, sok esetben ezzel a kórházak csődjét kockáztatta volna, és már egyetlen nagy intézmény csődje is földrengést indíthat el az egészségügyben és a politikában egyaránt.

A Pelelgrini–Kalavská duó most eljutott oda, ahol már 2004-ben is járt a politika: a jelenlegi kórházhálózat nem tartható fenn, 

az ellátás az elmúlt 15 évben tovább drágult, egyre költségesebb kezelések jelentek meg, egyre drágább eszközökre van szükség, és az egészségügyi személyzet bére is fokozatosan emelkedik (ha nem nőne, akkor még nagyobb lenne az orvos- és nővérhiány). 2004 óta az unió teljes jogú tagjai vagyunk, vagyis semmi sem gátolja az orvosokat és a nővéreket abban, hogy külföldön vállaljanak munkát, és a külföld elsősorban Németország és Nagy-Britannia, ahol tárt karokkal várják őket, hiszen a jóval magasabb fizetések ellenére ott is nagy a szakemberhiány. Reformra tehát szükség van, inkább legyen kevesebb, de jobban felszerelt, orvosokkal, nővérekkel jól ellátott intézmény, még ha távolabb kell is utaznia a betegnek. Már most is ez zajlik, a súlyos betegek inkább kérik felvételüket a nagyobb, jobb hírű kórházba, még ha távolabb is van. Mert a mostani reform, a kórházbesorolás lényege, hogy több csoportba osztja a kórházakat az ott végezhető kezelések alapján. 
Leegyszerűsítve: vakbél- vagy sérvműtétet elvégezhető bármelyik kórházban, a viszonylag kevés tapasztalattal rendelkező sebész is megoldani, de a komolyabb gyakorlatot igénylő szívműtéteket csak néhány kiemelt, magyarországi kifejezéssel élve súlyponti kórházban végezzék. 

A baj a Kalavská-reformmal az, hogy túl sok időt hagy a politikának a beavatkozásra: az első években adatgyűjtés folyik majd, ez alapján osztják fel az intézményeket. 

Ez a ködösítés arra is szolgálhat, hogy ne most kelljen megmondani, melyik kórház lesz az, ahol megszűnhetnek osztályok, leépülhet az ellátás, hiszen a központi egészségügyi statisztikák vagy az egészségbiztosítók, elsősorban az Általános Egészségbiztosító statisztikái alapján már most is fel lehetne osztani a kórházakat. Az adatgyűjtésre szolgáló időszak éppen arra lesz jó, hogy a politika úgy felpuhítsa a reformot, hogy éppen a lényege ne valósuljon meg. Az, hogy a reform még ilyen szoft formában is elakadt, mutatja a probléma nagyságát is. De Fico vonakodása, ellenállása lehet marketingfogás is, ami – ha mégis sikerül elfogadtatni a törvényt a parlamentben – segíthet Pellegrininek, aki így bizonyíthatja politikai erejét a pártelnökével szemben, és segíthet Ficónak is, aki a választói előtt mutathatja „érzékenységét” a lakosság problémái iránt.

A politikai csatározások és színjáték ellenére azonban a reformra szükség van ahhoz, hogy jobban felszerelt kórházakban jól képzett személyzet nyújtson kezelést.