Pótszigorlat

Az, hiszen vége lehet a bűnbakkeresésnek és a zsozsó elpakolására épülő temérdek kormányzati tolakodásnak. Ezért ha ez a levitézlett garnitúra szirénhangon most épp ugyanettől félti az országot, az olyan, mintha Al Capone tartana előadást a szeszcsempészet, Don Corleone pedig a maffiák ártalmasságáról. Ficóék és a velük minden áron kormányzásra készülők bukásával egyvalami okvetlenül bizonyossá lett: az ország többsége egy minden eddiginél gátlástalanabb „nemzetébresztő” kampánya ellenére megőrizte józan ítélőképességét. Legyünk őszinték, ebben csak reménykedtünk, de nem tudhattuk, hogy a valóban polgári gondolkodású, higgadt társadalom csakugyan túlsúlyba kerül a 2006 óta szisztematikusan uszító, mértéket vesztett nacionalista táborral szemben, amely jócskán a választások előtt már mindinkább hitéleti jelleggel szerveződött, „érzelmi közösségként” funkcionált, a személyi kvalitások túlértékeléséből s különféle vágyképekből gyúrt mítoszt teremtve hozzá.

Ezért jó, hogy most van ok az örömre az új kormányt alakító jobbközép oldalon. Igaz, nem túl nagy, de elfogadható a parlamenti többség, megvan az elhivatottság a reformokra. Ha nem is az idevarázsolt norvég életszínvonallal kombinált hawaii klíma ígéretével, de következhetnek olyan horderejű változások, amelyek segítségével Szlovákia kifarolhat az utóbbi négy esztendő kutyaszorítójából és pótszigorlatként bevégzi az 1989-ben még Csehszlovákiaként elkezdett, 1998-ban is megcélzott, ám többször elakadt modernizációs teendőit. Persze, e nekidurálásnak kockázata van. Nevezetesen: szándéknak mindez nagyon szép, első blikkre talán túlságosan is az. Túl szép, hogy az uniós fejlesztési pénzek egyik hónapról a másikra csakis a megfelelő helyekre kerül(het)nek; hogy megszűnik majd a korrupció és minden pályázat olyan tiszta lesz, amelyben már nem lehet (nem érdemes) megkenni senkit; hogy a nemzeti és más kisebbségeket a törvényalkotásban is a többségi társadalom megértése s biztatása bátorítsa az önazonosságőrzésre... Egyelőre inkább még csak sok akadályt kell legyőzni, keserű pirulát lenyelni. Mert ami jön, az nem sétagalopp. Jól ismerjük ugyanis a jó szándék és a való világ közötti megoldást; a demokráciát ígérő józan (kormány)programokban eltervezik a reformokat meg a szükséges törvényeket, aztán megbukik az egész az államapparátus, az ilyen-olyan irányítói szervek s végső soron a különféle érdekcsoportok, a megcsontosodott szokásrendszerek ellenállásán. Az új jobbközép kormánynak, ha a parlamentben megkapja a bizalmat, nagyon is élénk ellenszéllel kell felvennie a harcot, így legnagyobb feladatainak egyike a meggyőzés lesz. Nemcsak (és nem elsősorban) a politikában, hanem az összes választópolgár körében. Az igényes polgár ugyanis egy véleménynél többet nem bír elviselni. Arról nem is szólva, hogy épp az elmúlt négy esztendő zsákutcája bizonyítja fényesen: hová vezet, ha csak egy arra alkalmas ember képes kiválasztani a mindenre alkalmatlan embereket. Tetézi a bajt, hogy a hazugságot ideig-óráig még megbocsátja a közvélemény, de mert hozzászokott a kiskapukhoz, az igazmondást sokáig fenntartásokkal fogadja.

Megküzdeni mindezzel, ez a mostani pótvizsga igazi esélye. És tétje.