Pofonok, saját magunknak

 Az ügyet a rendőrség vizsgálja, kihallgatták Osuskýt, aki azt mondta, a pofon nevelő célzatú volt, ugyanis tényleg nem köteles hosszú távon eltűrni a jelzőket, amelyekkel Vasky illette. Aki ismeri Osuskýt, tudja, hogy az egyik legintelligensebb képviselő, volt egyetemi oktató, nem mellesleg az amerikás szlovákok jelentős politikusának, Štefan Osuskýnak a dédunokája. A parlamentbe 2010-ben jutott az OKS tagjaként, a Híd listáján, később az SaS színeiben indult. Rudolf Vasky hasonló korú (nagyjából hatvanéves) egyén, Kotleba-szimpatizáns, és kedvenc időtöltése, hogy bekapcsolt diktafonnal jár provokálni olyan helyekre, ahol történik valami, vulgáris stílusban buzdítja felkelésre és forradalomra a népet, közben gyakran használja a fasiszta szót, melynek jelentésével nyilvánvalóan nincs tisztában.

Osuskýnak elszállt az agya, nem tudta kordában tartani indulatait, ez nyilvánvaló. Az is, hogy ezért a párttársai nem dicsérték meg (mindössze néhány internetes kommentelő). Megütni valakit, bárkit, elfogadhatatlan. Arról nem is beszélve, hogy egy olyan tüntetésen történt, ahol az ellenzék a smeresek túlkapásaira akarta felhívni a figyelmet. Ha a pofont nem Osuský, hanem mondjuk egy megtermett kopasz osztotta volna ki valamelyik ellenzéki aktivistának (vagy épp Osuskýnak), a lapok már azzal lennének tele, hogy Szlovákiában verik a kopaszok a békés, intelligens tiltakozókat. Kijelenthetjük tehát, hogy Osuský ezzel a saját politikai karrierjének is kiosztott egy pofont. Nevelő jellegű pofon nincs. Akinek nem lehet szóval elmagyarázni valamit, annak pofonnal sem. Ha egy magát liberális demokratának (vagy akárminek) tartó képviselő képes valakit megütni az utcán vagy bárhol, az elfogadhatatlan. Még akkor is, ha mindannyian tudjuk, hogy az illető a pofont megérdemelte. Ha most Osuský visszaadná mandátumát, sajnálnám, mert eggyel kevesebb „normális” képviselő maradna a parlamentben. Ha viszont nem adná vissza, hiányérzetem lenne. Az eset egyébként frappánsan jellemzi az ellenzék munkáját. Sokan vannak, akik tudják, hogy Sulíkéknak és Matovičéknak valahol igazuk van, de a módszereik miatt megijednek tőlük, és képtelenek azonosulni velük.