Patyomkinisztán makacs ura

Hogy mi köti össze Adolf Hitlert, Joszif Sztálint, Vlagyimirt Putyint? Míg az első kettő ténylegesen diktátor volt, addig az utóbbi papíron – most még – nem az.

Könyvtárnyi irodalom foglalkozott már Sztálinnal és Hitlerrel mint a második nagy világégés főszereplőivel – voltak többen is, de tagadhatatlan az utóbbi kettő szerepe a konfl iktus kiszélesítésében. A két diktátor külön-külön is másképp értelmezte saját környezetét és a politikai szomszédokat. Mindkettőre jellemző volt bizonyos szintű – egyáltalán nem alaptalan – paranoia, távolságtartás a emberi viszonyokban és sajátos történelemértelmezés, valamint a propagandahasználat mint eszköz, amelynek segítségével a valóság torzítása lehetőséget nyújtott mindkettőnek országuk lakosságának ködbe burkolására. Ugyanakkor mindkét „vezért” a hatalomgyakorlást terrorral kiegészítő stílusa egy idő után – akarva vagy akaratlanul – mesterségesen kezdte elszigetelni környezetétől. Ugyanis a megtorlástól rettegő alárendeltek egy idő után igyekeznek a vezetőt csak pozitív, a fülének tetsző információkkal ellátni, hogy megerősítsék pozíciójukat az „udvartartásban”, na meg fejük pozícióját a nyakukon. Ami Hitlert és Sztálint megkülönbözteti, hogy Sztálin szerette a tényleges információkat, ami, ha lehet ezt fokozni, még félelmetesebbé tette őt. Hitler ezzel szemben idővel a túlhajtott munkatempó miatt egyre inkább orvosaitól vált függővé, és több kutatás is rámutatott már, hogy a vezér „egyben tartására” használt szerek egy idő után inkább leépítették amúgy is gyenge szervezetét.

Amikor Putyinnal és rendszerével kezdtem el foglalkozni, szembetűnő volt a „Sztálin-majmolás”, ahogy az egykori szürke KGB-ügynök mind távolabb kezdett kerülni régi énjétől, az aparatcsiktól, és kinyílt számára a világ. Uralmát tisztogatással kezdte, de mivel politikailag nem volt igazán „beágyazódva”, jobb híján megteremtette, maga mellé emelte saját oligarcháit. Putyin így az évek alatt a saját rendszere rabjává vált, és bár szereti a „nagy előd” képét maga előtt tartani, a világi örömök és a kisember kapzsisága túlságosan is kiütközik a személyiségén. Ugyanakkor Putyint még mindig köti az a fránya demokratikus külsőség, így a választások – amik az „uralkodása alatt” fokozatosan veszítették el értelmüket, és váltak ciklusról-ciklusra jól megkreált színjátékká –, most is ott kellemetlenkednek Vlagyimir hátában, akit ez szemmel láthatóan mindig is zavart. Így jutunk el szépen lassan az ukrajnai „különleges katonai műveletig”, ami egyebek mellett saját politikájának ékköve kellett volna, hogy legyen.

Az orosz propaganda a szovjet érában született, általában jellemző volt rá a tények néha logikátlan csavarása és felnagyított másodlagos okok előtérbe tolása: mindig más okozza a hibát, mindig új ellenség született, mindig más ellen kell harcolni – mint ahogy egyébként a NER-ben is. Mindenért a Nyugat volt a hibás, ami egyébként már idestova talán hetven éve hanyatlik, csak épp valamiért mégis a kommunizmus volt az, ami elbukott. A putyini propaganda mégis ezekre az alapokra épített és épít ma is, ugyanakkor egy új tényező mégis sikeresebbé tette: az internet és a közösségi média. A kreált világ mind szélesebb dimenziókba való kiterjesztése – megelőzve Zuckerberget – alkotott egy képet Putyinról, Oroszországról és az orosz hadseregről, aztán ez a kép pár héttel február 24-e után szertefoszlott. Csupán az orosz propaganda és az arra így-úgy rákötött szövetséges médiumok, mint például a KESMA, ápolják még mindig a legyőzhetetlenség nimbuszát. Mert az orosz hadsereg a második világháború óta nem vívott olyen léptékű háborút, mint amilyen az ukrajnai.

Amikor a tankok egy évvel ezelőtt megindultak, élt egy kép a lerongyolódott ukrán hadseregről, amelyik a korrupt ukrán rendszerrel a háta mögött még „felkelőkkel” sem képes megbirkózni, és élt egy kép a világ második legerősebb hadseregéről, amelyik majd földbe döngöli Ukrajnát, vagy ha kell, akár a NATO-t is. Aztán teltek a napok, hetek, hónapok, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a király meztelen, az orosz hadigépezet pedig csak egy színjáték része volt. Mert Putyint Kijev alatt nem csupán a makacs ellenállás állította meg, hanem az a korrupt rendszer, amit ő maga épített ki.

Putyint saját hazugságai győzték le és tartják fogságban, a „cárt” körüllengő félelem pedig megakadályozza a hozzá közelebb álló, de józanabb vezetőket abban, hogy kivezessék az országot abból a fekete lyukból, amelybe tart. A nagyhatalmi játszmában bizony a blöff csak addig eszköz, amíg a többi játékos nem tud róla. De vajon európai „szövetségeseit” (kitartottait, cinkosait) mi köti még mindig Oroszországhoz, ha már a vak is látja, hogy ha katonailag nem szenvedhet is vereséget Oroszország – egy döntetlenre nagyobb az esély –, gazdaságilag és a világpolitika szorítójában igenis vesztésre áll?! Kína pedig már csak egy kávét kér.