Paff a futballtükörben

A kudarc megint megmutatta az egekből mélybe zuhanó magyar futballhangulat realizmustól független hullámzását.

Hm, perverz egy futballeste volt nemzeti érzéssel telítődött magyar fociultrák számára Cardiffban: 0:1 után ugyanis éppen azért kellett hajszolni a csapatot, hogy Szlovákia jusson ki az Eb-re. Aztán 0:2 lett a vége, Wales ment tovább, mi újabb esélyeket kapunk Bulgária, majd Izland/Románia ellen. A magyar közvélemény pedig megrendült, az álmodozó szurkolók, a fogadkozó játékosok földet értek, gonosz kísérőnk, Realitás úr ismét integet. 

Száll, száll, száll az ének/ Őszintének lenni vétek

(Republic)

A magyar futball jellemzője évtizedek óta a bizakodás-lelkesedés-összeomlás-őrjöngés spirál. A nagy tornák selejtezősorozataiban nekünk évente minimum 2–3 „év mérkőzése”, „sorsdöntő csata” szokott lenni. Egy metanyelv alakult ki, ahol a felülről jövő politikai akarat, bőkezű támogatás, meg az alulról érkező szurkolói vágyakozás szendvicsében összelapul a valóság. 

Biztos vagyok benne, hogy Walesből 3 ponttal jövünk haza.

(Dzsudzsák Balázs, a magyar labdarúgó-válogatott csapatkapitánya az Uruguay elleni vereség után)

Csakhogy az überférfiasan megfogadkozott ki-ki meccs helyett szintkülönbség egy meglehetősen érdektelen, átlagos európai középcsapat ellen, amelyik ravasz taktikával nem tett mást, mint hagyta a magyarokat játszani, hadd hibázzanak. 

Nem szeretek veszíteni, amikor kikapok, akkor is máshogy szeretnék kikapni. Mindenkinek fel kell fognia Magyarországon, hogy képességbeli hiányok vannak.

(Marco Rossi, a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya a Wales elleni vereség után)

A magyar futball olasz szövetségi kapitánya vívódó, egyenes embernek tűnik, aki edzőként derék iparos. Ezúttal kimondta azt, amit messziről jött magyarként már Dárdai Pál is megtett: kevesek vagyunk, tehát mindig szerényen kell gyűjtögetnünk pontjainkat, a könnyebben tanulható fegyelmezett védekezésre alapozva, a többi légvár.

Ne feledkezzünk meg arról, a sorsolással eddig szerencsénk volt. A horvátok a 2018-as világbajnokságon felemésztették lelki tartalékaikat, idő kell nekik, mire teljes erőbedobással képesek lesznek küzdeni. A walesiek nagyon hosszú és fárasztó idény után érkeztek Budapestre, ők fizikálisan voltak kimerülve. Ezzel szemben ezen az őszön hétről hétre egyre jobban formába lendülnek a topligákban szereplő horvát, walesi és persze szlovák játékosok. 

(Marco Rossi 2019. augusztus 10-én)

A kapitány tehát már a nyáron látta a korlátainkat, naná. Csak az a fránya csodaváró hangulat, mellé egy pazar, új nemzeti stadion átadásával. Közben az utánpótlásunk nem értékesít játékosokat a nemzetközi élvonalba, tehát nincsen kas, de az ernyő fenn.

Százcsapatos Eb-részvétel álma ide, ezercsapatos vb-kijutás reménye oda, alapvetően talán mégis azt kéne eldönteni, mivégre is vannak az utánpótlásképző fociakadémiák; esetleg választani kellene két lehetőség közül, hogy aztán a kijelölt iránynak rendeljenek alá minden szabályzót, ösztönzőt és számonkérést, természetesen normális piaci versenylégkörben, állami babusgatás helyett:
1. neveljenek az akadémiák évente/ciklusonként meghatározott számú játékost külföldi eladásra, meghatározott összegben és meghatározott szintű erős ligákba;
2. neveljenek az akadémiák tömegesen 17–20 éves labdarúgókat a hazai NBI klubjai/csapatai számára, hogy a magyar bajnokságot így elárasszák a magyar fiatalok;
– ha pedig egyik se megy észszerű határidőn belül, abból mi következik?

Ehhez képest a Magyar Közlönyben megjelent kormányhatározat új állami sportakadémiai rendszer kidolgozását kezdeményezi futballban, kézi- és kosárlabdában. Ti urak, ti velsz Eb-k, ez most mi? A meglévő akadémiai rendszer alkalmatlanságának beismerése vagy a tempó fokozása, helyben járva?
Paff, a bűvös sárkány senkitől se félt, Álomország tengerpartján játékok közt élt.