Óvatos kérés

Jelenleg szinte minden uniós tagállamban más-más előírások vannak érvényben – szerencse kérdése, hogy hol fogadják el a „papírt”, amit kaptunk, és hol törölhetjük ki vele a köpőcsészénket a kötelező karantén abszolválása előtt.

A minisztérium azt ajánlja, forduljunk háziorvosunkhoz, és kérjünk tőle igazolást a nemzetközi oltási igazolványunkba. De mivel szinte minden kórház és oltóhely más-más típusú igazolást ad, háziorvosunknak sincs könnyű dolga. Egyre többen igyekeznek csalással igazoláshoz jutni a zavartalan mozgás érdekében. Azaz a védettséget igazoló papír beszerzése fontosabb lett, mint maga védettség.

Nem akarok általánosítani, de úgy tűnik, a háziorvosok egy része már csak legyint, hiszen ebben a sakkjátszmában ők mindeddig egyszerű gyalogok voltak, ezért most sem hajlandóak lenyomozni, hogy valós, vagy otthon gyártott igazolást tesznek-e eléjük. Az emberek errefelé megtanultak alkalmazkodni az abszurd helyzetekhez, boldogulni minden körülmények között. És ehhez jön még „pluszban” a tájékozatlansággal párosuló véleményszabadság, a Facebook-korszak legnagyobb vívmánya. A hullámok tehát rendesen összecsaptak, ez az új jelenség egyaránt érdekelheti a szociológusokat, a pszichológusokat, az informatikusokat és a rendőrséget. Ez utóbbi szakemberek nyilván azért csóválják a fejüket, mert nem értik, miért egyszerűbb csalással igazolást szerezni, azaz kockázatot vállalni ahelyett, hogy mindenki beoltatná magát. Az informatikusok azt nem bírják ép ésszel felfogni, miért nincs egy egységes európai rendszer – a nemzetközi webáruházak, a streamingszolgáltatók vagy mondjuk a gólyamegfigyelő szoftverek mintájára – amelyben két kattintással elérhető minden beoltott személy adata.

Eddig is köztudott volt, hogy a kelet-európai ember a jég hátán is megél, de a szociológusok most új aspektusból vizsgálhatják ezt a tulajdonságot. Ha van megfelelő papír, szabad az út – és a szocializmus évtizedeiben edződött lakosság, illetve a sokat tapasztalt szülők gyerekei megtalálják a kiskapukat, akkor is, ha az egészségük forog kockán.

És hát a mi egészségünk is, mert rólunk, tisztességes állampolgárokról is szólnom kell, akik betartunk minden szabályt – akkor is, ha nem látjuk értelmét. Mi nem gondoljuk, hogy okosabbak vagyunk az államnál, pedig Igor Matovič az utóbbi tizennégy hónapban talán bennünk is megalapozta ezt a feltételezést. Mi igyekeztünk otthon lenni nyolcra, majd kilencre, most meg örülünk, hogy nem muszáj állandóan az óránkat néznünk esténként. Elfogadtuk, hogy templomba és plázába járhatunk, moziba és uszodába viszont nem. Mi nem kopogtattunk három rövidet és két hosszút a hátsó ajtón, ha fodrászhoz akartunk menni, inkább vállaltuk a hajléktalan-kinézetet. Most pedig csak annyit szeretnénk, hogy azok, akik nincsenek beoltva, ne kaphassanak igazolást arról, hogy be vannak oltva. Reméljük, ez nem teljesíthetetlen kérés. Ha mégis, akkor elnézést kérünk a mohóságunkért…