Öltönyösök és választók

Nem értem a választópolgárokat. Gyermekkoromban kialakult egy kép az öltönyös bácsikról és kosztümös nénikről, hogy azért veszik fel fizetésüket, mert jól tudnak beszélni, és amit mondanak, mindenki el is hiszi. Ahogy haladtam előre tanulmányaimmal és megértettem a demokrácia működését, újabb és újabb kérdések merültek fel bennem. Például vajon miért élnek vissza a politikus bácsik és politikus nénik a választópolgárok által reájuk ruházott hatalommal?

Egyszer éppen egy épülőfélben levő épület előtt robogtunk el, és én megkérdeztem aput, az ott mi lesz. Erre ő mosolyogva vágta rá, ott fogják ellopni a pénzünket – az épület adóhivatal lett később.

De van-e arca a kisember adóját ilyen-olyan támogatás útján ellopó tolvajnak? Mert aki az államot lopja meg, az minket is meglop. Ma már nem emlékszem, melyik botrány lehetett az első, ami felnyitotta a szememet és rádöbbentett arra, hogy Szlovákiában a dolgok gyakorlatilag az állam megszületése óta rosszul mennek. Ma már ez nem felismerés, hanem puszta tény, amivel mindenki tisztában van.

Közhelyszerű már, hogy a Mečiar-érára a politikai korrupció, az állami sovinizmus és a szervezett bűnözés virágkoraként tekintünk. Szlovákiát ellepték a bűnszervezetek, a politika pedig tobzódott a nacionalizmus fröcsögésében, csendben suhantak a kenőpénzek, kézből borítékba, borítékból zsebbe.

Aztán az ember végigböngészi a Bernard Slobodník vallomása során elhangzottakat és nem túl meglepetten konstatálja, hogy amíg az exbokszoló miniszterelnök alatt a látványos rothadás és tespedés már-már színpadias prosztóságában a vaknak is szemet szúrt a mély és mindent átható korrupció, addig Robert Fico regnálása idején a bújtatott, jól rejtett és minden irányban védett „állami maffia” kiépülése során Ján Kuciak haláláig csak ritkán került a felszínre a valóság.

Van egy sanda gyanúm, hogy Fico maga is átgondoltan, részletesen számba vette Mečiar hibáit, aki egy alkalommal csak reménytelen karrieristának nevezte a Smer elnökét, és ha abból a szemszögből közelítjük meg az elmúlt hónapok eseményeit, hogy a háromszoros miniszterelnök tevékeny irányítója volt az eseményeknek, akkor a tanítvány jócskán felülmúlta mesterét.

Slobodník vallomása sokkal mélyebb, szervezettebb, krimibe illő bűnözőhálózat képét festi le számunkra, amelyben a rendőrök néha tényleg csak információk kiszivárogtatásával voltak képesek felvenni a harcot a rendszerrel. Mindezek tükrében a Smer teperése az előrehozott választás felé sokkal prózaibbá válik, Igor Matovič és Richard Sulík párharca pedig sokkal elszomorítóbbá.

Nem értem a választópolgárokat. Öltönyös alakok állnak a pódiumra és fennhangon bizonygatják a beléjük vetett bizalom értékét, amit nem szabad csak úgy elkockázni. Az emberek pedig hisznek nekik.

Öltönyös alakok bizonygatják a kamerák előtt, hogy ahhoz a bizonyos ügyhöz nekik semmi közük és egyébként is nincs itt semmi látnivaló. Mi pedig az utcára megyünk. Máskor öltönyben feszítő alakok rövidnadrágban, pólóban magyarázzák egymásnak, hogy egy-egy ügyet miként kell elkenni, a rendőrség pedig ezt filmre is veszi. Egy volt rendőr apró részleteiben festi le egy igaz maffiaállam működését, amelyben egy oligarcha úgy ugráltatja a rendőrfőkapitányt, mint a csicskását.

Aztán egy szép napon az emberek az urnákhoz járulnak, hogy gyakorolják a demokráciát, mert a titkos és szabad választás az eszközünk, amivel befolyást gyakorolhatunk az ország sorsának alakulására és ... és újra boldogan, meggyőződésből bekarikázzák Robert Fico nevét.