Nyilatkozat mit sem ér

Kevés dolog kerül annyiszor a parlamenti képviselők elé, mint a mečiari amnesztiák. Michal Kováč volt államfő ennek ellenére nem élte meg azok eltörlését, a képviselőket az ENSZ közgyűlés határozata is hidegen hagyta, amely kimondta, hogy az államhatalom képviselői és az irányításuk alá tartozó személyek ne kapjanak amnesztiát. Az igazságtétel dilemmájáról nemzetközileg elfogadott radbruchi formula sem hatotta meg a képviselőket, amely szerint az írott jogot jogtalannak kell tekinteni, ha a törvény és az igazságosság közötti ellentmondás oly elviselhetetlen mértéket ölt, hogy az igazságtalan jognak az igazságosság előtt meg kell hátrálnia. Mégsem szögezhetjük le, hogy csak a politikusok tehetnek arról, hogy nem lett megbüntetve az állami terror, mert nem szabad megfeledkezni a bírók „érdemeiről”. 

2002-ban a járási, majd a kerületi bíróság is elutasította a vádemelést azon személyek ellen, akik az elnök fia elrablásának megszervezésével és végrehajtásával gyanúsíthatók. Az Alkotmánybíróság második szenátusának döntésére hivatkoztak, az is igazságtalan lenne tehát, ha nem említenénk meg Tibor Šafárik és Ľubomír Dobrík alkotmánybíró nevét, akik szintén elévülhetetlen érdemeket szereztek az igazságtalanság fenntartásában. A háromtagú szenátusban a harmadik tagot leszavazva felállították a szlovák jogi fajtalankodás rekordját. Šafárik és Dobrík nemcsak visszamenőleges hatályú határozatot fogadott el az egyik gyanúsított (Jaroslav Svěchota) érdekében, amit addig és azóta sem tett meg egy szenátus sem, hanem a határozatot alkotmánysértő módon további gyanúsítottakra is kiterjesztette (Ivana Lexa és társai). Ezzel megszüntették a végrehajtói hatalom döntését, amihez az alkotmány alapján nem volt joguk. 

Elismert alkotmányjogászok csapata adott ki nyilatkozatot (Valko, Trimaj, Mathern, Prusák, Orosz, Drgonec, Kresák, Lipšic) arról, hogy ezzel Šafárik szenátusa „a társadalmat és a jogrendet az 1989 előtti időkbe, a jogfosztottság és a hatalommal való visszaélés korába lökte vissza”. Pusztán azért, hogy az emberrablásért senkit ne lehessen felelősségre vonni. De ez nem minden. A járási, majd a kerületi bírósági eljárás megindításának elutasítása miatt Milan Hanzel főügyész három panaszt tett. Ezekről a Legfelsőbb Bíróság döntött. Kettőnél Štefan Harabin volt a szenátus elnöke, a harmadiknál a tagja. Hogy hogyan döntöttek, nyilvánvaló: soha senki nem került bíróság elé az ügyben. 
Hogy a képviselők nem éreznek késztetést arra, hogy igazságot szolgáltassanak, az csak a szégyen egyik fele. A másik fele az egész igazságszolgáltatási rendszeré. Ezért már két évtizede fennáll ez a szélsőséges állapot, és nem lehet egy olyan nyilatkozattal elintézni, hogy „az igazságszolgáltatást megakadályozták a mečiari amnesztiák”. 

A szerző a Trend hetilap kommentátora