Ne lépjünk hármat a csárdásban

Érezhetően a menekültválság továbbra is központi téma, és Európa keresi a megoldást. Közben mi, az Európai Unió következő soros elnöke, beintünk, és azt üzenjük innen, a Duna partjáról, Angela, nálunk hármat lépnek a csárdásban. 

A menekültáradat nem jó. Ez valószínűleg minden érintett fél számára közös nevező, még akkor is, ha a kedvező oldalait próbáljuk keresni ennek a másfél éve tartó humanitárius válságnak. Mert ugyan tény, hogy az elöregedő Európának jól jön a friss munkaerő, de mégiscsak jobban örülnénk százezer, nyelveket beszélő, frissen végzett orvosnak és mérnöknek, akiknek a gyerkőcei már a mi anyanyelvünkön érintkeznek a mi gyerekeinkkel az oviban, mint ugyanennyi szíriainak és irakinak, akikről mindössze annyit tudunk, hogy szíriaiak vagy irakiak. Vagy ennyit sem. Ez a munkaerőpiaci érvelés még a legkönnyebben elfogadhatók közé tartozik.  Az ismeretlentől mindenki tart, a probléma irdatlanul összetett, és nagyon kevesen látják a teljes képet. Megoldást viszont mindenki szeretne, lehetőleg azonnal. Ezért nem meglepő és teljesen érthető is, ha szűk baráti vagy családi körben értelmesnek és toleránsnak ismert embertársaink szájából egyszer csak kitolat a traktor. Ugyanígy megnyilatkozni a nyilvánosság előtt már nagyon szerencsétlen lenne, egy államférfitól pedig elfogadhatatlan. 

Robert Fico múlt heti interjújában tett kijelentését, hogy Szlovákia nem multikulturális állam, borzasztó jóhiszeműen kell olvasnunk, hogyne gondoljuk azt, a miniszterelnök bennünket, szlovákiai magyarokat is hirtelen egy kalap alá vett a bevándorlókkal. A kormányfő a jelek szerint folytatja azt a helyenként szélsőséges kommunikációt, amit a márciusi választások előtt a központba helyezett. 

Valaki szólhatna neki, hogy több elemzés is megjelent az utóbbi időben arról, hogy ha ezt folytatja, nem saját magát, hanem a nála radikálisabbakat erősíti, jelen esetben Kotlebáékat. És ha már szólnak neki, azt is mondják meg, hogy július 1-től hat hónapon át a legfontosabb szerepe az lesz az elnökséget vezető ország kormányfőjeként, hogy a sokrétű, sok esetben ellentétes álláspontok között igyekezzen megtalálni a közös nevezőt, hogy közelebb tudja hozni egymáshoz az unió országait – nem csak a menekültkérdés révén. Hatalmas kihívás, ám csodálatos lenne, ha jól teljesítenénk. 
Sokkal nagyobb haszna lenne, ha ezzel, és nem a fenti kijelentésekkel kerülnénk be a nemzetközi sajtóba és köztudatba. Ehhez viszont nem zárkózhatunk be, és a diplomácia legjavát kell hoznunk, ami legtöbbször nem kizárólag a saját érdekeink érvényesítését jelenti, és végképp nem a sajátságos szabályrendszerünk alapján történik. 
Ha nem így teszünk, akkor magunkra maradunk, és úgy járhatunk, mint nagymamám, aki kénytelen volt végigülni az első bálját, miután rögtön az első tánc alatt a partnere megkérdezte tőle, „Magduska, maguknál hármat lépnek a csárdásban?”