Miért éppen az oktatásügy?

 

A két játéktér hasonló. Mind az Orbán-, mind a Fico-kormány költségvetési nehézségekkel néz szembe, a hiányzó pénzek előteremtése nagy gondot okoz. Fico számára az EU által idéntől szigorúbban betartatott államháztartási hiány jelent áthághatatlan korlátot, Orbán pedig a nagy ellátórendszerek bevallottan unortodox átalakítását hajtja végre. Ahogy lenni szokott, az oktatásügy a strukturális változások vesztesei közé tartozik. Érdemes megnézni ennek okait. Nem arról van szó, hogy lenne olyan döntéshozó, aki úgy gondolja, a közoktatásnak nincs kiemelt szerepe – azzal mindenki tisztában van, hogy a jövőbeli sikeresség a jelenlegi oktatási rendszeren múlik. Másfelől azonban az iskolaügy nem rövid távú hatásokat hoz létre, hanem közép és hosszú távúakat. Ez azt jelenti, hogy egy kormány meg mer tenni bizonyos lépéseket az oktatásügyben, mert annak valódi negatív hatásait a saját ciklusában még nem érzékeli. Ez a „logika” jelentősen csökkenti a szakszervezetek érdekérvényesítési lehetőségeit is. Az ellenpéldát itt a pilóták jelentik: az ő munkájukban minden perc kiesés számszerűsíthető és közvetlen problémákat okoz, hasonlóan például a vasúthoz. A tanársztrájkok ennél sokkal erőtlenebbek: a rövid munkabeszüntetés nem több, mint politikai „kellemetlenség” a kormány számára, de közvetlenül nincs hatással a termelékenységre. (Most akkor a diáksztrájkok erejéről ne is beszéljünk.) A szakszervezetek működése ráadásul régiónkban eleve diszfunkcionális. Élükön sok esetben politikailag motivált szereplők állnak, akik nagyon eltérő reakciókat képesek kipréselni szakszervezetükből más-más kormányok hasonló döntései esetén. A baloldal hagyományos szövetsége a szakszervezetekkel a múlté: eleve nem világos, hogy ki ma a baloldal, arról nem is beszélve, hogy maguk a szakszervezetek sem értékalapú, hanem érdekalapú szerveződések. Az örökkévalóságig persze egy részrehajló szakszervezeti vezető sem tarthatja vissza az ellenreakciókat, munkájával azonban a kormány időt nyerhet és mérsékelheti a felháborodást, az alkufolyamat aszimmetriájáról nem is beszélve. A tanárok és diákok a fentiek miatt nem a vasutassztrájkok jól ismert logikája szerint érhetnek el eredményt. A hosszú távú hatások miatt csakis politikai nyomásgyakorlással érhetnek el eredményt. A kormány attól nem fél, hogy pár napig nem tanulnak a gyerekek. De attól annál inkább, ha a tanárok és diákok mobilizálják a környezetüket, tüntetnek, tiltakoznak, agitálnak. Az érintetteknek azt a fenyegetést kell hitelessé tenniük, hogy „ha nem teljesíted a követeléseimet, a következő választásokon nemhogy én, de még a nyolcadik unokatestvérem sem fog rád szavazni!” Ezt a nyelvet ugyanis minden politikus érti, és tart is tőle.