Mečiar állampolgár

Még ha elhisszük is Bugárnak, hogy Mečiar személyes ügyben kereste fel, furdalhatja az oldalunkat a kíváncsiság: a titkosszolgálatot saját céljaira felhasználó, bűnözőknek amnesztiát adó, a kisebbségi oktatási rendszert az SNS kénye-kedvének kiszolgáltató véresszájú magyarfaló veterán politikusnak, a nyugdíjas asszonyok egykori bálványának milyen személyes dolga lehet a korrekt, együttműködő politikus szerepében tetszelegni szerető Lebo Bélával. Nem mintha Mečiarral találkozni bűn lenne. Mindenki azt gondolhat róla, amit akar, ám ettől ő még ugyanolyan állampolgár, mint bármelyikünk, s bár sok dolog miatt elítéljük őt, elítélve mégsem volt. Pedig lehet, hogy ráférne.

Ami ebben az egész találkozásügyben a legzavaróbb, az a megszervezettsége, teatralitása. Mečiar éppen akkor ment a parlamentbe, amikor az egy négyzetméterre eső tudósítók száma vetekedett a biztonságiakéval. Átcsörtetett az újságírók gyűrűjén, talán még pironkodott is, hogy az intézménybe, melybe szinte az elmúlt húsz évben szabad bejárása volt, most ugyanolyan látogatói kártyával kellett bemennie, mint egy bátorkeszi vagy nagymácsédi iskolás vagy nyugdíjas látogatócsoport tagjának, majd elnyelte őt a lift. Ha Bugár szeretett volna valamit Mečiartól, elautózhatott volna az Elektra villához, ha éppen nem kapják el azt a pillanatot, amikor behajt a távműködtetésű kapun, sosem derül ki a találkozó ténye. Ha pedig Mečiar kereste Bugárt – a hivatalos verzió szerint –, Somorja legelőkelőbb szállodájának különtermében is megihattak volna egy kávét, s csak az őket kiszolgáló pincér tudta volna. Bármi volt is a találkozó tárgya, annál sokkal fontosabb volt, hogy beszéljenek róla, hogy benne legyen az esti híradókban, a másnapi lapokban. Tán’ ennyire hiányzik a parlamenti csaták agg hadfijának a kamerák pontfénye és a fényképezőgépek kattogása, vagy ez csak mesterségesen keltett zaj a kommunikációs térben, gumicsont a sajtónak és a népnek?