Magasságból a mélységbe

Egy hétre rá baleset ért az otthonunkban, és életemben először utazhattam mentővel egészen a járási kórház elsősegélyére, majd onnan a traumatológiára, ahol aztán három napig tartó abszurd előadás nézőjévé és szereplőjévé váltam.

Túl sok emberit, fizikai törődést, gondoskodást nem vártam el senkitől, ismerve az egészségügy szabályait. Azzal is teljesen megelégedtem, ha valaki látja bennem a kiszolgáltatott embert, aki egy súlyos traumát vészel át várandóssága 25. hetében. Ezt megkaptam a vasárnap reggel engem ébresztő étkeztetési nővértől, akinek az illata körbelengte az ágyam, az ápoltság bizonyítékaként. Megkérdezte, vannak-e fájdalmaim. Az agyrázkódás után a fejem, mondom, lüktet, de jobban fáj az, ami lehetett volna, hogy milyen következményei lehettek volna a zuhanásnak. Erre szigorral a hangjában azt felelte, a baba bent maradt, és jól vannak. Nem lesznek, vannak, most is, tudja. Tudom, szipogtam, de őszintén, dehogy tudtam akkor, az agyat ért ütés miatt tompa voltam. De a hölgy személyiségéből megélt tapasztalataim éles benyomása megmaradt, mert volt benne valami valós, nem megjátszott.

Voltak nagyon nagy mélységei ennek a háromnapos kórházi létnek: a kislányunk feletti aggodalom, a nemtörődömség elleni harcom, a saját ellátásom bebiztosítása – mert a kérésem ellenére sem ellenőrizték a babám életjeleit három napig –, a szobámba kerülő másik beteggel való bánásmód döbbenete, és még sorolhatnám.

De Abszurdiában voltak nagy röhögések is. Aki volt már kórházban, az tudhatja, hogy a nagy vizit napján, vagyis, amikor az osztályvezető főorvos körbejárja az osztályt, azokon a reggeleken már fél ötkor azzal jönnek be lámpát felkapcsolva a nővérek a beteghez, hogy volt-e már tisztálkodni. Olyankor még az ember azt sem tudja, hol van, de már kétszer megvakult a lámpa fényénél, máris hallgathatja, hogy el kell pakolni az éjjeliszekrényről azt a néhány kósza személyes tárgyat, ami kissé otthonosabbá teszi a bent létezést. Ha aznap lehetne falat festetni és ablakot mosatni a betegekkel, szerintem simán benne lenne az ápolók többsége – sok mindenre magyarázat, hogy hétfőn két óra leforgása alatt az éjjeliszekrényemet háromszor fertőtlenítették. A szobatársnőm, miután éjjel összeesett, nem állhatott fel, hogy a fürdőben ellássa magát, őt szó szerint átdörzsölték nedves ronggyal, zuhany helyett. Külön dicséretes, hogy nem azzal, amivel az előző percekben az ablakpárkányt súrolták. Az idős néni, miután két perc után már tisztának is mondhatta a testét, rám nézett és azt mondta, hogy ezek jobban letámadtak, mint az oroszok. Én pedig könnyesre nevettem magam a néni humorán, szívből kacagtam, na nem a helyzetünk miatt, hanem mert a humor nem hagyott el bennünket.

Mivel leginkább ágyhoz voltam kötve, a nővérszobából az összes beszélgetést hallottam, mondjuk a diszkréció nem az ott dolgozók előnyös tulajdonsága. Így hallhattam, amikor az ügyeletes nővér ismertette, kiket láttak el a lent dolgozó munkatársak. Így szereztem tudomást az aznap ellátott égési sérült fiatal hölgyről, aki lelocsolta magát benzinnel és még tüzet is gyújtott, vagy hogy azon a hétvégén Somorján sportverseny volt, aminek hála a francianyelv-tudásra is szüksége van a nővéreknek, és hogy onnan hárman is kerültek az osztályra, micsoda verseny lehetett az ilyen. Az is meglepett, hogy egy mentős majdnem elszállított egy nyolcvanéves mozgásképtelen nénit egy másik településre, mert félreolvasta a lakhelyét, de a szemfüles nővérke időben figyelmeztette. Mázli.

Hallhattam, ahogy egy beteg kiborul, mert két hét kórházi lét után még mindig várnia kell a műtétjére. A legabszurdabb pillanat pedig az volt, amikor megpillantottam az osztályvezető főorvost, akivel a gimiből ismerjük egymást, akkor ugyanis barátok voltunk.

Végezetül, azt hiszem, el kell, hogy mondjam: nem találkoztam a kórházban dolgozók közt gonosz vagy bántó szándékú emberrel. A rendszer katonáival érintkeztem, akik módszerei, meglátásai, hozzáállása pont azt tükrözik, ami van. A gépezet alkotóelemei ők, akik legalább annyira láthatatlanok, mint maguk a betegek.