Léptet fehér lován?

Így lettünk még az első republikában, később sokan Tiso szlovák államában, illetve még többen a visszacsatolt területeken, majd mindannyian az 1945 utáni jogfosztottság éveiben, az ötvenes évektől pedig az internacionalista-leninista–kommunista–nacionalista évtizedekben Pozsonytól a Bodrogközig élő „sármagyarok”. Csak 1990-ben tűnt úgy, hogy mindez megváltozhat, helyzetbe hozhatjuk magunkat. Feltéve, ha akarjuk, ha tudjuk, ha nem szúrjuk el... 

Nos, hogy az utóbbi bő negyedszázadban hogyan éltünk ezzel az eséllyel, azt döntse el mindenki önmagában. Az viszont már távolról sem csak a magánvélemények kategóriája, hogy miként nézünk a még korántsem lezárt históriai fejezetnek tekintendő huszadik századi magyar történelem egyes szakaszaira, illetve a korszakok kulcsfiguráira. Akiknek nevét és az általuk képviselt rezsimeket elég kimondani ahhoz, hogy táborok gyűljenek mögéjük (avagy ellenük). Napjainkban ugyanis nemegyszer megesik, hogy éppen egy, a maga korában főszerepet játszó autokratát választ példaképül az utókor egyik-másik szekértábora, és e hérosz szellemhangja s személye akár egy-egy csinoska szobor alakjában is megidéztetik. Ennek friss példája a szlovákiai magyarság esete Horthy Miklós Budapestről a hodosi református templom kertjébe „ajándékba” szánt szobrával. 

Szó ami szó, abban tényleg nincs okunk kételkedni, hogy Magyarország tenger nélküli ellentengernagy kormányzója vallási meggyőződésében szilárd hitű református volt. Horthy pályafutása viszont, sajnálatos módon, értelmezhetetlen anélkül, hogy a történelmi tények tudatában ne kerülne szintén szóba, hogy a kormányzó – a Felvidék 1938-ban nem történelmi, hanem etnikai alapon visszakövetelt területeinek zsidóságát is érintően – a legkevésbé sem volt ártatlan félmillió magyar zsidó halálba küldésében, további százezrek meghurcolásában. Ennek fényében pedig nincs értelme holmi sündisznóállásba gömbölyödött kommunikációval a politikusi gyarlóságra és súlyos vétkekre a múló idő meg az emlékezet kopásában bizakodva enyhítő érveket keresni. Moralizálásra épülő magyarázkodásba fogni. Mert mind a jelenhez, mind a jövőhöz csupán a tényekkel való őszinte szembenézés, illetve a tanulságok levonása adhat erőt. 

Úgy hírlik, Hodosban október végétől nem a templomkertben, hanem „csak” a lelkészi hivatalban díszeleg majd a Horthy-szobor; az ügynek azonban akad több tanulsága. Az egyik: a Horthy-korszak előtti tisztelgés nem más, mint a 20. századi magyar múlt tragikusan bűnös időszakának és a háború alatti Magyarország kormányzójának tisztára mosási szándéka. A másik észrevétel: közösségünk különböző rendű-rangú, pártállású, választott és megbízott vezetőinek éberségéből, politikai érettségéből – akiket azért választottunk, hogy az éles helyzetekben is minket képviseljenek – nos, még egy kurta, de határozott, sajtónyilvánosságot érdemlő rosszallásra sem futotta. Kussolnak. Talán a focit nézik, vagy kampányolnak. A harmadik, nagyon egyszerűen levezethető konklúzió pedig, hogy eme hallgatáshoz, és persze a Horthy-szobor érkezéséhez – az értelmiségiek egy tiltakozó nyilatkozatán kívül – nincs különösebb hozzáfűznivalója a hazai magyar közéletnek sem. Ez részint a józan igazságérzetünk, részint közösségünk jövőbe vetett reményeinek okán is szomorú. Úgy tűnik, akármi történjék a jobbára egyszokású szlovákiai magyarság háza táján, akármit csinálnak köröttünk az érzelgős honfibú érdekszövetkezetei – mi hallgatunk. Szélesebb körben most a Horthy Miklós Társaság „ajándékáról” nem veszünk tudomást. 

A legközelebb talán a Vitézi Rend, a Magyar Tengerész Egyesület, a Kikötők Szentjei Apácarend, vagy a Vidraprémes Legényerő hős vértől pirosult és „árnyalt emlékű” lovagjait találomra dicsőítő szobrokat is szemrebbenés nélkül fogjuk elfogadni. Sőt, ha igazán ki akarjuk húzni a lutrit, akkor azokon a szoboravató istentiszteleteken is még a saját egyháza által pár éve megrótt, a magyar szélsőjobbhoz köthető Hegedűs Lóránt hirdeti majd az igét... 

De akkor ki mondhatja majd, hogy a szobrok mellett a szégyen is nem bennünket illet.