Kulturális veszteségeink 47.

Nézzük először a főszereplőket, a négy afgán lányt.

Ketten közülük az elsők között tanulhattak „legálisan” zenét hazájukban, ahol nemrég még iskolába sem járhattak a lányok. Akadt azonban egy világot járt, Ausztráliában diplomázott fanatikus, aki zenei intézetet alapított, nem csak fiúk részére. Diákjainak zömét szó szerint az utcáról, vagy árvaházakból gyűjtötte be, mivel tudta, hogy nem minden családban nézik jó szemmel, ha egy lány hangszerrel a kezében kiáll a színpadra.

A 2017-es davosi Világgazdasági Fórum legnagyobb szenzációja volt a Zohra nevű afgán női zenekar fellépése. Ott hangzott el, hogy első koncertjükkel a halálbüntetést kockáztatták, de mára sem sokat javult a helyzetük. Nem egy kirakatprojektről van tehát szó, ezek a zenészek nem hazájuk kulturális nagykövetei, hanem az iszlám radikálisok állandó célpontjai. És négyüknél mostanra betelt a pohár. A trencséni Pohoda Fesztiválon való szereplésük után leléptek, valószínűleg Németországba, ahol egyikük unokatestvére él, az otthoni viszonyokhoz képest szabadon. Új életet akarnak kezdeni, hiszen fiatalok és be vannak zárva.

A Csinibaba című film egyik jelenetét idézném, amikor egy zenekar azért akarja megnyerni a Ki Mit Tud?-ot, hogy kijussanak Helsinkibe a Világifjúsági Találkozóra. Vagyis disszidálni akarnak, kiszabadulni abból a reménytelen katyvaszból, amit szocializmusnak hívnak. A rendszerváltás utáni generáció nem tudhatja, mit jelent a bezártság, az önmegvalósítás lehetőségének hiánya, ezért hoztam fel ezt a példát. Középkorúként meg tudom érteni a lányokat, mert ha anno egy zenekarban játszottam volna, és kijutunk mondjuk New Yorkba, egész biztos megfordult volna a fejemben a „dobbantás” gondolata, pedig százszor jobb dolgom volt az akkori Csehszlovákiában, mint nekik a mostani Afganisztánban.

A hazai szervezőket is megértem. Féléves munkával idehozták nekünk ezt a világszenzációt, hogy mi is örüljünk a női jogok terén tapasztalható pozitív elmozdulásnak.

Először kérvényezték az afgán belügyminisztériumban a lányok útleveleinek kiadását, azokat ugyanis nem tarthatják maguknál, csak akkor juthatnak hozzá, ha hivatalos meghívást kapnak külföldről. Majd a vízumprocedúra következett. Mivel Szlovákiának nincs nagykövetsége Kabulban, harminc embernek kellett volna Pakisztánba vagy Iránba utaznia ez ügyben. Végül sikerült elérni, hogy Csehország kabuli nagykövetségén intézhessék a lányok vízumait. Az EU területén egészségbiztosítás is kötelező, ami Afganisztánban ismeretlen fogalom, a mi biztosítóink viszont nem szívesen vállalják unión kívüli országokból érkezők biztosítását. De ezt is megoldották.

Több ezer ember tapsolt a Zohrának azon a napon, amelynek éjszakáján négy fő eltűnt a szállodából. Szegény szervezőknek most főhet a fejük.

És megértem a zenekar alapítóját, Dr. Ahmad Sarmastot is, aki másnap reggel bejelentette a rendőrségen a lányok eltűnését. Kötelessége volt, hiszen ő felel értük a szlovákiai miniturné során. Elképzelni sem tudom, mi vár rá odahaza. Figyeltem őt, ahogy két nappal a szökés után, a pozsonyi koncerten meghatottan, álmatag tekintettel videózza a zenekarát. De lehet, hogy közben nem is azokat a lányokat látta, akik a színpadon játszottak.