Krasznahorkai zsákutca

Az üzenetek hiánya – ami egyébként azt eredményezi, hogy lehetetlen röviden és frappánsan összefoglalni, mi is hangzott el a Bugár–Bárdos vitán – különösen akkor tűnik fájónak, ha a diáktábor többi előadásával hasonlítjuk össze a beszélgetés színvonalát. Ami az előzetesen beharangozott csúcselőadásokat illeti, Világi Oszkár és Szigeti László, a nagyvállalkozói minőségben meghívott Néveri Sándor és Tóth Attila jóval konstruktívabb és konkrétabb jövőképet vagy megoldási javaslatokat vázolt fel, mint a két politikus. Tették ezt, holott nem kötelességük és feladatuk a széles nyilvánosság előtt beszélni a saját elképzeléseikről.

A vállalkozókkal, háttérben ténykedő személyiségekkel ellentétben a Híd és az MKP vezető politikusainak elméletileg pont az egyszerű, érthető üzeneteket kellene közvetítenie a választóknak. Ehelyett a beszélgetés során visszatérő elemként aktuális és távoli múltban elkövetett hibákról esett a legtöbb szó, olyan konfliktusokról, amelyeket egy pártnak, ha a jövőbe tekint, régen meg kellett volna haladnia.

Lehet, hogy a néha személyeskedésbe hajló vita azért zajlott ilyen hangnemben, mert a felvidéki magyarság két csúcspártja alig kommunikál egymással, vezető személyiségeiknek pedig esélye nincs máshol megbeszélni az egykori sérelmeket. Elképzelhető, hogy a vállalkozók azért képesek nyíltan és köntörfalazás nélkül beszélni a fontos témákról, mert senki előtt nem kell magyarázkodniuk tetteikért és utólag igazolni döntéseiket, a politikusok élete viszont merő magyarázkodás. Mégis, az MKP-nak és a Hídnak is tudatosítania kell, milyen témákkal és kijelentésekkel képesek megfogni a fiatal valamint a kiábrándult szavazókat. Azokat a választókat, akik nem hiszik, hogy a politikai pártok a valós problémákra igazi megoldásokat képesek nyújtani. A krasznahorkai beszélgetés egyik legnagyobb hibája, hogy a résztvevők tovább erősítették a hagyományos, politikához kapcsolható előítéleteket és sztereotípiákat – mely szerint a politikusok célja nem a közösség, hanem legfeljebb saját érdekük képviselete, az értelmes ötleteket pedig másoktól érdemes várni.

Az MKP és a Híd párhuzamos működését és folyamatos civakodását könnyű tragédiaként megélni, holott lehetőséget is láthatnánk benne. A felvidéki magyar közösségnek nem feltétlenül egy egységes pártra, hanem értelmes politikai kezdeményezésekre és következetes érdekképviseletre lenne szüksége. A krasznahorkai beszélgetésből nem úgy tűnt, hogy bármelyik párt eleget tudna tenni az elvárásoknak. A fiatalok pedig nagyon is gondosan figyeltek – nem véletlen, hogy a legnagyobb tapsot az a közönség köréből feltett kérdés kapta, amelyben egy harmadik párt alapításának lehetőségét feszegették. Most még csak tréfásan.