Kompromisszum

A történet lényegét jól illusztrálja, hogy ez a nyelvújító bravúr éppen a kisebbségekért felelős miniszterelnökhelyettes agyából pattant ki, aki ezt ráadásul a magyarok felé tett gesztusként próbálta eladni kétnyelvűség címszó alatt, akkor ugyanis az volt az aktuális szakminisztériumi álláspont, hogy a helységnevek csak szlovákul szerepelhetnek a könyvekben.

A diskurzus során – értelemszerűen – az MKP volt az egyik leggyakoribb hozzászóló. Ezzel azonban csak legitimizálta a kérdés politikai ügyként való kezelését.

Márpedig az iskolai tankönyvek tartalma nem lehet politikai ügy. Nem a politikai pártok kompetenciájába tartozik ugyanis annak az eldöntése, hogy mi a megfelelő tananyag negyedikesek, hatodikosok vagy kilencedikesek számára. Nem a parlamentben szokás eldönteni, hogy a törteket ötödikben vagy már harmadikban kezdjék-e tanítani. Így egy esetleges kompromisszum sem az iskolások és az oktatás érdekeit veszi alapul, hanem a politikai pártokét. Még abban a ritka esetben is gond ez, ha a kettő véletlenül egybeesik. Azon kívül, hogy a tankönyv-ügyben elfogadott alku olyan kérdésben köttetett, ahol a politikának semmi keresnivalója, elkendőzi a kisebbségi (és többségi) oktatás még nagyobb problémáját – azt, hogy az alapkoncepció az államalkotó nemzet kiváltságos pozícióján alapszik, s nem törekszik a multikulturalitás és a sokszínűség elfogadtatására.

Azzal, hogy az államhatalom egyre mélyebbre hatol a civil élet szféráiba, a totális állam koncepciójához közelít, amely az élet minden területét szabályozni akarja, mégpedig a saját érdekei alapján. Ez pedig messziről sem kisebbségi probléma, hanem a teljes demokratikus társadalomé.