Kitartó aprómunka az új reformkorban

Idén 30 éves az önálló, demokratikus Szlovákia, amely egy szép mérföldkő így önmagában, ám ugyanazt a kérdést tehetjük fel nagyon hasonló szájízzel, amelyet Martin Bútora is megejtett a rendszerváltás 20. évfordulójára kiadott, utólag is érdekfeszítő könyvben (Kde sme? Mentálne mapy Slovenska. Bratislava 2010): „Hol vagyunk valójában?”

Mondhatni általános kiábrándulást tapasztalok magam körül, ami a szlovákiai politikai állapotokat – ideértve a kisebbségi magyart is – illeti. Látszólag úgy tűnik, könnyebb helyzetben vannak azok, aki a karizmatikus vezetőkben látják a megoldást. Keményen zajlik a casting erre a szerepre szlovák és magyar közegben is. Egyszerre kérkednek a bizonyított és bizonyítani vágyó jelentkezőink, akik – valljuk be – smink nélkül is beleillenek a kelet-európai miliőbe. Viszont legyen bármenynyire is hozzájuk szabva a közeg, nem úgy tűnik, hogy ez a típusú politizálás hozná el a bőség kosarát mindenki számára, a közhangulat javulásáról nem is beszélve. Az autoriter rezsimekben ugyanis egyebek mellett az is „szokásban van”, hogy a hűséges választótábort jól felfogott érdekből állandó hergelésnek, mentális nyomásnak teszik ki. Ők aztán ennek köszönhetően inkább állandósult frusztrációt, semmint békés nyugalmat éreznek magukban – még akkor is, ha szívük jelöltjei már a sokadik ciklusukat kezdik meg a végrehajtó hatalom élén.

Valahol azonos eredménnyel járna a demokrácia iránt elkötelezett állampolgárok közt végzett felmérésünk is: azzal a különbséggel, hogy ők mély letargiába merülten inkább ásító ürességet látnak a normálisnak nevezhető közélet helyén, míg a karizmatikus vezetőkben nem gyógyírt, hanem életveszélyt látnak.

Nem hiába nem említettem eddig politikai pólusokat, ugyanis az autoriter és populista szelek többé-kevésbé egyként megcsaphatják bármely (nem szélsőséges) ideológia képviselőit. Ez egyben azt is jelenti, hogy megfelelő körülmények között, erős demokrata attitűddel a felek szót tudnak érteni egymással, sőt közös cselekvésre is képesek a közérdek és közjó érdekében. Na, hát ez az, amelyre Szlovákiában – de például egyébként Magyarországon is – rá kéne éreznünk, s nem is annyira a politikai szerepet vállalóknak, hanem mindenki másnak is. Erre utalt egyébként 13 évvel ezelőtt Martin Bútora is, amikor a „szabadság harmadik évtizedében”, amelybe akkor Szlovákia belépett, a demokrácia alulról és kitartó aprómunkával való építését ajánlotta az olvasó fi gyelmébe.

Hasonló inspirációt kaphatunk a januárban elhunyt Tamás Gáspár Miklóstól is, aki nagyszabású búcsúesszéjében emlegette fel a rendszerváltáskor már 20 éve ténykedő demokratikus ellenzéket. TGM szerint ennek a csoportnak „voltak eszméi, amelyek egy része fölélénkítette és befolyásolta a magyar közszellemet.” Továbbá: „Volt gondolat, és sokan megpróbálták valóra váltani. Ez továbbra is lehetséges.” Ezzel kapcsolatosan pedig nem mást, mint egy új reformkort tart kívánatosnak Magyarországon. A tanácsát nyugodt szívvel megfogadhatjuk Szlovákiában is – már csak azért is, mert a nevezett 19. századi időszak egyként mozdította elő a mai két utódállam területén élő akkori társadalmak ügyét.

Kevéssé valószínű, hogy a demokráciával mint társadalomszervezési rendszerrel van a gond. Sokkal inkább esélyes, hogy első helyen az alapvető társadalmi és kulturális attitűdjeink, illetve azok elfajzott következményei a hibásak. Meglehet, ez az egyik legfőbb oka a kisebbségi magyar politikai érdekképviseletek vergődésének is. Bármi is lesz szeptember 30-án, a házi feladatot ezúttal sem ússzuk meg.