Kína kínja

Nem véletlen, hogy Mao végül egy kínai parasztságból verbuvált sereggel foglalta el a délkeleti területeit az országnak. Ez a területi egyesítés azóta a legnagyobb kincsek egyike, amelyet a Kínai Kommunista Párt fel tud mutatni. Ennek megőrzése fontos, és egyáltalán nem könnyű, hiszen a 70-es évek óta zajló új iparosítási hullám és Kína globalizációba való bekapcsolódása vagyoni szinten újrateremtette e különbségeket a két terület közt. A gazdasági ígéret – a növekedés, az életszínvonal folyamatos emelkedése – ugyanolyan központi eleme a kommunista pekingi propagandának, mint bármely vasfüggöny mögötti országban volt annak idején. Úgy is mondhatnánk, hogy a rendszer legitimációs oszlopa. Hiszen mi másért fogadnának el egy amúgy nyílt egypártrendszert, kiterjedt korrupcióval és egyre több nacionalista narratívával?

A gazdaság tehát kulcs, ha Kína lépéseit érteni akarjuk.

A politikai ambíció sokkal inkább ennek alárendelve értelmezhető, tekintve az ország méreteit, a párt területi megoszlását vagy akár a külpolitikai és katonai prioritásokat. Ez utóbbiak éppen ezért arra koncentrálnak, hogy Kína ne legyen blokád alá vehető. Hiszen az ország az energiahordozókon kívül is számos dolgot importál és exportál. A nemzeti össztermék ugyan csökkenő részéért felelős az export, trendszerűen erősítik a belső fogyasztást, különösen 2008 óta. Az ország zsigeri félelme, hogy a tengerekre nem juthat ki. Mégis, kínai szemmel ez reális, ha nem is feltétlen közvetlen veszély: hiszen Tajvan, a Fülöp-szigetek és Japán mind kitartó amerikai szövetséges. Washington felől nézve nem véletlen mentek bele a háborúba Japánnal annak idején. Ugyanaz a biztonságpolitikai dilemma fogalmazódott meg: ha Tokió megszerzi az ázsiai erőforrásokat, a japán ipari tudást ezzel kombinálja és befolyást szerez a Csendes-óceán nagyobb részén, az már középtávon egzisztenciális kockázat az USA számára. Utóbbi a veszélyt a lehető legtávolabb akarja tudni a partjaitól. A mostani veszélyforrás Kína. Az USA éppen ezért tart katonákat a Kínához közeli szigeteken, működtet bázist Japánban és Dél-Koreában. A kereskedelmi háború ennek a geopolitikai stratégiának az alkotóeleme. Washington nem Trump alatt kezdett el izmozni Pekinggel. Már Obama idején bőven agresszív tárgyalások folytak arról, hogy miért nem működhetnek az amerikai cégek ugyanolyan feltételek közt Kínában, ahogy a kínaiak az USA-ban?

Nincs szabad felvásárlás, tőkeáramlás, cégalapítás...az alapok sincsenek meg. Erre jön rá a kínai exportot régóta támogató pekingi árfolyam-politika. Trump mindössze meglépte azt, amivel már régóta fenyegettek: büntetővámokat vezetett be. Ezzel viszont a 2008-at még nem teljesen kihevert kínai gazdaság tyúkszemére lép. Mindkét fél azon dolgozik, hogy a globális kereskedelmi viszonyait és ellátóláncait újrahangszerelje. A ritkaföldfémek kereskedelmétől (amelyben Kína tartogat komoly lapokat) a fejlett processzormagokig (ahol pedig az USA vezet), mindenkinek van mit veszíteni, van mit kockáztatni.

Egyelőre a két fél úgy ítéli meg, hogy a másik talán többet veszít.

Amerikai konzervatív szakértők szerint a kínai rendszer jóval kevésbé rugalmas, mint ahogy azt Peking mutatni szeretné. Néhány területen lehetnek élvonalbeli cégek, de több mint egymilliárd embert kell Pekingnek békében tartania egy autoriter rendszerben. Hongkong is egy tünet ebben, hogy vajon mennyi ideig férhet meg a kapitalizmus és a kommunista autokrácia egymás mellett? Aligha végtelen ez az idő. A NATO, az USA és az EU érdeke, hogy Kína ne szerezzen túlsúlyt a világpolitikában. Ehhez pedig Washingtonhoz hasonlóan az EU-nak is proaktívnak kell lennie, és egységesen kell felállítani a stratégiát Pekinggel szemben.