Kész, vége

Amíg az élő közvetítést vártam az MLSZ sajtótájékoztatójáról, a YouTube-on egymás után jelentek meg a szurkolói kommentek. Mindenki azt találgatta, ki lesz az új edző. Ki való nekünk, magyaroknak. Ilyen nevek jöttek: Stadler Jóska, Csank Jani, Kálmánbá, Torghelle, Csak a Guzmics!, Devecseri, és így tovább. Jó móka volt.

Aztán jött a slusszpoén.

„Hét-nyolc név van a kalapban, közülük három-négy olyan, aki vezetett már európai topcsapatot vagy válogatottat. Nem látom, itthonról ki tudná ellátni ezt a munkát. Jól képzett, tapasztalt és kemény edző kell. Olyan szakemberben gondolkodunk, aki már vezetett válogatottat, méghozzá vb-n vagy Eb-n…” – mondta nem is olyan régen Csányi Sándor MLSZ-elnök.

S ezek után kinevezte Pintér Attilát.

Pedig azt hittük (vártuk, reméltük, áhítottuk), hogy a bukaresti szégyen és az amszterdami 8:1 után itt kő kövön nem marad. Hogy alapjaiban változik meg a rendszer, mert az eddigi út zsákutca.

Nos, van egy rossz hírem.

Nem lesz itt semmilyen megtisztulás.

Kész, vége.

Amikor Szalai Ádám arról beszélt, hogy ne hülyítsük egymást, hiszen nincsenek topcsapataink, nincsenek világklasszis futballistáink, se nemzetközi hírű, Európában jegyzett edzőink, akkor Pintér Attila kikérte magának a kritikát.

Most pedig ő a szövetségi kapitány.

Kinevezése azt jelenti, hogy minden marad a régiben. Pintér ugyanis ennek a belterjes, züllött magyar futballközegnek a tipikus alakja. Annak a közegnek, ahol mindenki mindenkinek a komája, sógora, csókosa.

„Ez a magyar edzőtársadalom sikere” – nyilatkozta Pintér.

Hát, nem. Vagy inkább: egy frászt! A magyar edzőtársadalom sikere az lenne, ha most a világbajnokságra készülnénk, klubcsapataink pedig még versenyben lennének az európai porondon.

Nem, Pintér kinevezése nem siker.

Ő volt az, aki arról beszélt, hogy a magyar futball bajait magyar embereknek kell megoldaniuk, s közben légiósokkal tömte tele a Győri ETO-t.

Amikor 2004-ben bajnokságot nyert a Fradival, saját játékosai nyílt levélben határolódtak el tőle. Azt írták, taktikai repertoárja szegényes, s nemcsak szakmailag, hanem emberileg is csődöt mondott, amikor Leandrót rendszeresen „buzi brazilnak” szólította, egyes futballistákat pedig köszönésre sem méltatott.

„Nem akarok senkit megsérteni, de ezt egy viccnek tartom. Mondjon valaki egyetlen érvet amellett, hogy miért Pintér Attila a szövetségi kapitány! A győri szurkolók hetven százaléka azért nem ment ki a mérkőzésekre, mert ő volt a vezetőedző. Nem ismerik el szakemberként és emberként sem. Akkor mit várnak tőle szövetségi kapitányként?”

Ezek már a Rába ETO egykori legendás játékosának, Hajszán Gyulának a szavai.

S tényleg: mi szól Pintér mellett? Milyen szakmai szempont?

„Lélektelen játék nem lesz, mert azt Pinyő nem tűri” – így Thury Gábor, a Nemzeti Sport munkatársa. Várjunk csak... S a Győr szégyenteljes BL-selejtezője a Maccabi ellen? Az nem lélektelen játék volt? Azt miért tűrte Pinyő?

Az MLSZ elnöke szerint a külföldi edzőkről végül azért mondtak le, mert – idézem – „az eredményesség elérésére hosszabb időt kértek”. Ez annyit jelent, hogy aki távlatokban és koncepciózus munkában gondolkodik (mint Bölöni, aki az egész rendszert szerette volna megreformálni, az utánpótlás-neveléstől kezdve a kluboknál zajló szakmai munkáig), az nem kell.

Ez van. Lassan beletörődhetünk abba, hogy itt soha nem lesz – mert nincs belső igény rá – futballforradalom.

S ami rosszabb: soha nem lesz futball.