Ismerős arcok

Kormánydöntések ellen, a kulturális miniszter értelmetlen, kiközösítő, másságot elítélő intézkedései miatt. De jöttek emlékezni, mécsest gyújtani is az emberek, akik nem szerették volna, hogy feledésbe merüljön a meggyilkolt tényfeltáró újságíró és menyasszonya tragédiája. Volt alkalmam megfigyelni a tiltakozók és az emlékezők arcát. Valahányszor feltűnt egy-egy ismerős a téren, szelíd és megnyugtató mosoly suhant át a várakozók arcán. Lám, ő is eljött, ő is fontosnak tartja a közös ügyünket! Az összetartozás, az azonos értékrend ha csak néhány óra erejéig, de még az idegeneket is értő, baráti közösséggé kovácsolta össze. Ugyanennek a térnek a közelében gyűltünk össze március első péntekén. Olyan magyar keresztény közösséggel, melynek a tagjait jó néhány évtizede személyesen ismerem. A fiaink együtt ministráltak, a lányaink közösen énekeltek a templomi kórusban. Együtt vártuk őket haza a cserkésztáborból, vagy elemózsiával felpakolva megkerestük őket az Ipoly tisztásán. Volt úgy, hogy a ministránsok és a kórustagok közös táborába utaztunk, hogy megköszönjük az önkénteseknek és az atyának a gondoskodást. Közös volt a nehezen csillapodó fájdalom is, amikor valaki örökre eltávozott. Múlt évben két alkalommal gyűlt össze a közösség, hogy tiltakozzon a helyi házfőnök megszorító intézkedései ellen, akinek a tanácsára végül visszahívták szolgálatából az atyát. Több mint két évtizedig szolgálta a híveket. Idén március elején ismét csendes imádsággal tiltakoztak az első pénteki magyar szentmise megszüntetése ellen. A döntést állítólag azzal indokolták, hogy a ferences rend jubileumával kapcsolatos alkalmak miatt történik mindez. Assisi Szent Ferencre és az általa alapított rendre jubileumsorozattal emlékeznek 2023 és 2026 között. Idén Szent Ferenc stigmatizációjára, 2025-ben a Naphimnusz létrejöttére emlékeznek, 2026-ban Szent Ferenc halálának, tranzitusának lesz a 800. évfordulója. Nagy kár, hogy a jeles jubileumot beárnyékolják a fájdalmas történések. A pénteki csendes tiltakozáson az egyik idős résztvevő félve fordult a szervezőhöz: „Ha bevonulunk a templomba, leülhetek a megszokott helyemre?” Volt, akiben az első pénteki szentmise betiltása azt az időszakot elevenítette fel, amikor a saját szülővárosában nem látogathatta a szentmiséket. Más-más városokba, falvakba voltak kénytelenek elutazni vasárnaponként családostól, nehogy szemet szúrjon a helyi pártfunkcionáriusoknak a hitéletük. Titkon voltak elsőáldozók, még nagyobb titokban, valahol egy távoli kis faluban tartották meg a bérmálkozást. Nem könnyű elfogadni, hogy ismét olyan vezetőket választott az ország lakosainak a többsége, akiknek a hatalomvágya nem ismer határokat. Kész szerencse, hogy még nem jutott idejük arra, hogy a vallásukat gyakorlókkal foglalkozzanak. Ennél is nehezebb tudatosítani, hogy az egyház körében is voltak, lesznek vezető pozícióban lévők, akik másodrangúnak tartják a kisebbségben élők érdekeit, és nem folytatnak velük párbeszédet.